Egy kis nárcizmus jót tehet az egészségnek?
A legtöbb pszichésen egészséges ember hajlamos legalább némi önfejlesztésre. Egy új kutatás a kissé a kisebb fokú nárcizmus és a fizikai egészség közötti lehetséges utakat vizsgálja.
Talán ez egyfajta önvédelem, amelynek célja, hogy lehetővé tegye számunkra, hogy megbirkózzunk az utunkba kerülő akadályokkal, beleértve azokat is, amelyek veszélyeztethetik az egészségünket. Azonban nem mindenki rendelkezik ezzel az elfogultsággal. A depresszióra hajlamos emberek éppen ellenkezőleg, mindenki máshoz képest hibásnak látják magukat. Az a nézet, amelyet másokhoz képest magunkról alkotunk, végső soron javíthatja vagy ronthatja a lelki egészségünket. Lehet, hogy ez negatív hatással van a fizikai egészségünkre is?
A Southamptoni Egyetem munkatársa, Constantine Sedikides új tanulmánya szerint az önértékelések a legtöbb dimenzióban – különösen a személyesen fontosak – kedvezőbbek, mint amennyire a külső mutatók alapján kellene. Mi több, „kevés vita van az önértékelés létezéséről mind a nyugati, mind a keleti kultúrákban”. Az önérvényesítés azonban nem mindenkinél azonos mértékű, így ez a tulajdonság „stabil egyéni különbség”.
A Sedikides által feltett kérdés az, hogy az ebben a minőségben magas szintű emberek, akik általában magasra értékelik a pszichológiai egészséget, valószínűleg megtapasztalják-e fizikai egészségük javulását, mind az önértékelés, mind az objektív biomarkerek tekintetében.
Mi az az önérvényesítés, és miért lehet olyan jó nekünk?
A Southampton Egyetem pszichológusa négy lehetséges módját veti fel az önfejlesztés meghatározásának:
- Úgy értékeljük magunkat, hogy valamilyen releváns szempontból jobbak vagyunk, mint a többi ismerősünk.
- Az önértékelésünk kedvezőbb, mint az az értékelés, amit mások objektíven adnak rólunk.
- Magas nálunk a grandiózus nárcizmus minősége, ami nagyképűséget tükröz.
- Azért értékeljük magunkat magasra, mert jól akarunk kinézni a kutató előtt (társadalmi kívánatosság).
Most kérdezzük meg magunktól, hogy miért lehet ezek közül bármelyik lehetőség hasznos az egészségünkre nézve. Ne feledjük, hogy az önérvényesítés lényege a valóságtól való eltérés olyan irányba, amely a lehető legkedvezőbb fényben tüntet fel minket. Ahhoz, hogy pozitívan befolyásoljuk az egészségünket, az önérvényesítésnek hozzá kellene járulnia olyan cselekvésekhez, amelyeket az emberek tesznek, és amelyek valóban segítenek nekik abban, hogy csökkentsék a krónikus betegség kialakulásának esélyét, miközben segítenek abban is, hogy általában véve jobban érezzék magukat az egészségükkel kapcsolatban.
Ahogy Sedikides is sugallja, azok, akikben magas az önbecsülés mértéke, talán éppen azok az egyének, akik nagyobb elkötelezettséget és kitartást mutatnak, amikor az egészséget elősegítő viselkedésformákról van szó.
Vegyük az önérvényesítésnek a nárcizmussal kapcsolatos formáját. Nem lehet, hogy az ebben a tulajdonságban magasan fejlett egyének is keményen dolgoznak azon, hogy elkerüljenek mindent, ami rontana a megjelenésükön? Még ha „rossz” okokból törekszenek is a jó egészségre, fizikai egészségük szempontjából még mindig előnyös lehet a vonzó testre vágyásuk másodlagos eredménye.
Az önfejlesztés az ellenkező irányban is működhet. Az önmagukról túlzottan jó képet alkotó emberek esetleg úgy dönthetnek, hogy sebezhetetlenek, és nem tesznek megelőző intézkedéseket egészségük megőrzése érdekében, például nem vesznek részt rendszeres szűrővizsgálatokon.
Ez ismét a nárcizmus hatását tükrözheti, de előfordulhat olyan embereknél is, akik egészségesebbnek látják magukat, mint amilyenek valójában, ahhoz képest, ahogyan ők látják magukat másokkal szemben és ahogyan mások látják őket.
Az önértékelés társadalmilag kívánatos formája is szóba jöhet, de csak az egészségi állapot értékelésénél, attól függően, hogy az egyének hogyan értékelik saját egészségüket (az objektív biomarkerekkel szemben). Ebben az esetben az önérvényesítő emberek csak szépítgetnek minden rosszat, hogy látszólag kedvező képet mutassanak a vizsgálati eredményeikről. Talán maguknak sem szívesebben vallják be, hogy nem tökéletesek.
Az önfejlesztés egészségre gyakorolt hatásának vizsgálata
Megállapítva, hogy az önfejlesztés minden formája hozzájárulhat a fizikai egészséghez, Sedikides a problémát a korábban elvégzett tanulmányok metaanalízisével, vagyis nagyszabású áttekintésével közelítette meg. Közel 2400 (publikált és publikálatlan) tanulmányból kiindulva a meta-elemző csoportja 87 olyan tanulmányra szűkítette le a mezőnyt, amelyek 22 415 résztvevőt tartalmaztak, és amelyek eredményeit hatásméretekre, vagyis az önfejlesztés és a fizikai egészség közötti kapcsolat mértékére lehetett lefordítani.
Az ezekből a vizsgálatokból levezetett általános önértékelési skála a nárcizmus, az optimista elfogultság, a társadalmi kívánatosság, az illuzórikus önhit, az önfelülmúlásról való meggyőződés és a szubjektív életkor (fiatalabbnak vagy idősebbnek képzeli magát, mint amilyen valójában) kombinációját tükrözte. A kutatócsoport azt is értékelte, hogy az önmagukról alkotott összehasonlító ítéletek hogyan járulnak hozzá másokhoz és a társadalmi kívánatossághoz.
Kimeneti mérőszámokként Sedikides olyan biomarkereket vett figyelembe, mint a vérnyomás, a szívfrekvencia, a kortizol, a telomerek hossza (a sejtek öregedésének mérőszáma), a betegségek jelenléte, a testtömeg, a fizikai tünetek, valamint az egészség önértékelése. Ezeket az összetett mutatókat betáplálva az átfogó metaanalízisükbe, a Southampton eredményei kiábrándító, nullához közeli összefüggést mutattak.
Az önértékelés és az egészség közötti általános megfelelés hiánya azonban elfedte az önértékelés számszerűsítésére használt konkrét intézkedések független hozzájárulását. A legerősebb kapcsolat az önmaga és a mások összehasonlítása között mutatkozott, ami azt jelenti, hogy azok az emberek, akik jobbnak látták magukat másoknál, az egészségüket is pozitívabban értékelték.
Összességében az önértékelés nem segít, de nem is árt a fizikai egészségnek, különösen, ha objektív mutatókkal mérik. Más szóval, nem fogunk semmilyen kockázatba ütközni, ha megengedjük magunknak, hogy kissé felfújt képet alkossunk magunkról. A pszichológiai egészséget az önértékeléssel összekötő korábbi kutatások alapján azonban előfordulhat, hogy eközben a mentális egészségünknek is adunk egy lökést azzal, hogy egy esetleg indokolatlanul hízelgő fényben látjuk magunkat. Az önérvényesítés felső határa lehet a nárcizmus, de valahol a középen lehet az önkritika hiányának adaptív tulajdonsága.
Nyitókép:
