Ökölbe szorult gyomor és könnyek – a Forma-1 csajos oldala

Sosem kedveltem az avítt és poros sztereotípiákat, különös tekintettel, ha azt akarták meghatározni, hogy mik a nőknek való dolgok. Hogy ugyebár a tűzhely mellől ne nagyon mozduljunk el, hímezgessünk, kötögessünk kedvünkre, a szavazati jogunk éppen száz évvel ezelőtti törvénybe iktatása pedig egy igen elhamarkodott, átgondolatlan döntés volt. Szorítkozzunk a saját dolgainkra, és hagyjuk az XY kromoszómásokra a komoly kérdéseket, mint a pénz, politika, gazdaság vagy a sport.

Ezzel szemben engem már gyerekként is jobban érdekelt a hengerűrtartalom és a nyomaték, mint teszem azt a rántás. 2003-ban pedig végképp megpecsételődött a sorsom, mikor a Hungaroringen találtam magam a Renault-boxban, ahol a legnagyobb meglepetésre egy hamvasan fiúcska, bizonyos Fernando Alonso nyert óriási ovációt okozva a csapatának, mely lelkesedés futótűzként terjedve megperzselt engem is.

Azóta nincs szebb dolog számomra, mint a motor felmorgása, a rajt semmivel össze nem hasonlítható, minden idegszálával pattanásig feszülése, a taktika, a szenvedély, az erő és a konok elszántság. Semmivel össze nem hasonlítható az a megfeszült húrú idegállapot, amivel minden szem a kialvó piros lámpákra mered, hogy elindulhasson a reflexek és a merészség derby-je.

„Azért versenyzem általában sötét sisakrostéllyal, mert minél kevesebbet látsz, annál gyorsabb vagy!”

– mondta egyikük.

Amikor feldübörög az a temérdek lóerő és apró réseket keresgetve próbálnak összeszorított szájjal és ökölbe szorult gyomorral jobb pozícióban elfordulni az első kanyarban, akkor, hát akkor én mindig sírok. Tudom, rettentő ciki vagyok. Magam sem tudok róla, csak csendesen folynak le a könnyek az arcomon a katartikus pillanattól, vagy talán egyben adózva a kockázatvállalásuknak, a mindent egy lapra felpakolt eltökéltségüknek és kegyeletből is a régebbi idők áldozatainak. Összesen 46-an vesztették életüket a Forma-1-hez köthetően, és bár a biztonsági előírások rengeteget fejlődtek az első évekhez képest - amikor még konkrétan biztonsági öv nélkül versenyeztek -, de vis majorok ma is történhetnek, elegendő, ha az édes kis Jules Bianchira gondolunk 2014-ből. Biztonságtechnikailag talán jó úton járunk, de a versenyek izgalma sokkal inkább tetten érhető volt akkor, mint ma, amikor a különböző büdzsék versenyeznek, gyakorlatilag a pénzen vett technika.

Juan Pablo Montoya mondta, hogy:

„ha a Forma-1-ben jó autóban ülsz, akkor a munka 60 százalékát máris elvégezted. Utána már csak meg kell verned a csapattársadat”

Tehát a versenyzők közötti tehetségbeli különbség sokkal kevésbé mutatkozik meg, legfeljebb egy csapaton belül, hiszen csapatonként akkora különbségek adódhatnak a teljesítményt tekintve, mintha különböző ligában versenyeznének.

Nekem jobban tetszett az a periódus, mikor ha megláttak egy durván lerongyolódott versenyautót a pálya szélén kigyulladva, akkor mindenki szépen félrehúzódott és beállt segíteni oltani. Kicsit később már a Schumacher fiúk anyukájuk temetéséről érkezve is felálltak a startvonalra, Michael pedig akkor is ellen tudott állni a testvéri reflexeknek, mikor Ralph ült mozdulatlanul egy a pálya közepén álló autóroncsban. Nem rohant oda, nem próbálta kicibálni. Alonso nyilatkozta egyszer, hogy ha balesetet szenved a pályán, akkor mindig a lehető leggyorsabban igyekszik kikecmeregni az autóból és jelezni, hogy jól van, mert tudja, hogy anyukája otthon a tévéképernyő előtt ezt szeretné látni. Azt hiszem ettől bágyadunk mi nők, ha pilótáról van szó. Ahogy ők minden versenyhétvégén dacosan a szemébe néznek a halálnak. Rettenthetetlenek, igaz, csak a maguk kis hobbit testalkatával.

A tavalyi szezon a sztratoszféra magasságáig emelte az izgalmakat és az energiaitalos csapat hollandjának győzelmével, Hamilton trónfosztásával végződött. Erre az idényre azonban elképesztő mértékű szabálymódosítás, zéróról újraépített autók tárták szélesre a lehetőségek kapuját a totális tabula rasára, hogy borítva az eddigi kőbe vésettnek hitt erőviszonyokat, bárki odaférjen a tűzhöz.

Tavaly a Red Bull és a Mercedes csapat vívta a rózsák háborúját, most pedig megérkezett a buliba a Ferrari is két ifjú, de már cseppet sem kezdő titánnal, akik idáig leginkább sármjukkal hívták fel magukra a figyelmet dicsekvőn hirdetve, hogy nekik bezzeg sikerült megvalósítani az egy istállón belüli jó pajtási viszonyt. Az óriás cimbiség azonban mostanra repedezni látszik, mióta nem a mezőny hátsó traktusában harcolnak a lepattanóért, hanem a dobogóért mennek ölre. Az ágaskodó paripás csapat mindkét tagja megérdemelné a cinkos kacsintásunkat szimpátia és tálentum alapján mérlegelve, a tabella második helyén álló monacói Charles Leclerc mellett azért korteskednék csupán, mert mintha a sors szeretne picit szépíteni az eddigi munkavégzésén, hiszen Charles annak a Jules Bianchinak a keresztfia, akit a Forma-1 száguldó cirkusza utolsó halottjának tekinthet. Az ő Ferraris szerződése szinte már a fiókban volt óriási sikereket jövendölve, és most mintha a kis rokon gyerek készülne valóra váltani az eltemetett családi álmokat.

A másik harcban álló csapatból Verstappen nyilván Red Bullt és vért ivott, annyira szeretné megismételni a tavalyi diadalt, és úgy tűnik, hogy a pontok és az eredmények is mellette szólnak. Bár számszakilag a Ferrarival állnak harcban, de a pszichikai hadviselést még mindig a jócskán félretervezett autójú Mercedessel folytatják tavalyi beidegződésből. Folyik a beszólogatás, szurkálódás és tinilányos intrika, miközben felismerték a közönség és a közösségi média erejét is, hiszen tudjuk jól, hogy kutya és/vagy gyerek kell a közönség sóhajtozásához, ezért az olajos kezű szerelőket lassanként felváltják a paddockban kutyájukat sétáltató pilóták és gyerekükkel a nyakukban közlekedő csapatfőnökök, hogy minél inkább magukra tudják irányítani az ott lebzselő Netflixesek mindent pásztázó kameráit.

A social média elképesztő térnyerése és hatalma lassan a print és online média alkalmazottait is kiszorítja a sajtótájékoztatókról, hogy helyet adjanak a legújabbkori sztároknak, az influenszereknek, akik csücsöri szájjal jelentkeznek be az időmérőről, hogy promotálják az eseményt. Nem kizárt, hogy fogalmuk sincs, ki volt az Ayrton Senna című legenda és szentül hiszik, hogy a Szilikon-völgy a két mellük között van afféle klasszikusra művelt könyvtári darabokként, de a módszer határozottan hatékony, hiszen a Forma 1 régen látott népszerűségi magaslatokba katapultálta magát. A minden pilóta kedvence-magyar nagydíjtól még egy francia futam választ el minket, de aztán megérkezik hozzánk a kamionkaraván a Hungaroringre, amire az 1986-os premier óta először már februárban elfogyott az összes jegy. Csörög a pénztárgép, nyitott a világbajnokság, izgalmasak a futamok, nálunk pedig imádnak versenyezni, mert régi vágású, klasszikusan technikás pályánk van és ez a nyári szünet előtti utolsó futam a láblógatós vakáció illatával az orrukban. Jellemzően nagy a forróság, buja a hangulat, lelkes a közönség és odaadóak a lányok. Hiába, Néró óta tudjuk, hogy kenyér, száguldó cirkusz és rövid szoknya kell a népnek.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock