Kezdődik a szezon! Házi disznóvágási kisokos kezdőknek

Ez alól még a vírusterhelt és kijárási-, sőt gyülekezési szabályozás sem tudott visszatartani minket az elmúlt években, elvégre a magyarság egyelőre sikerrel működő túlélési stratégiája alapvetően a végtelenített kiskapu-keresésen és a humorérzéken alapszik.

Mivel az akkor hatályos rendelkezés értelmében csupán legfeljebb tízen tartózkodhattunk együtt, még akkor is, ha ugyanannak a családfának a girbegurba ágai vagyunk, így naná, hogy kiokoskodtuk a megoldást, hogy miként tudna a bővebb család is összebandázódni a szokásos decemberi disznóvágásra.

Ha nevet adunk a kunkori farkú szerencsehozónak, akkor az máris házi kedvenccé, szinte családtaggá katapultál, így az esemény immár temetés, amin ugyebár akár ötvenen is felvonulhatunk. Ennyi! A szokásrendnek megfelelően reggel 5-kor kivágódik az ajtó hangos #pálinkásjóreggelt kurjantással, amit pedig szóról szóra komolyan kell venni, erről a teljes tálcányi pálinkás stampedli-arzenál árulkodik. Néhány koccintás után a saját bőrünkön érezhetjük minden sommelier hiszekegyének első mondatát, nevezetesen, hogy a bortól talán bolondokat gondol az ember, de a pálinkától meg is csinálja. Úgyhogy disznólkodjunk!

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

A pálinka és József Attila szaval kéz a kézben félhangosan a fejemben, miközben a házi kedvencünket az ide vonatkozó EU szabályok értelmében fájdalommentesen örök álomra dudorásszuk altatódalocskával, esti mesével, miegymással. Aztán-bár a Vészhelyzet óta gond nélkül, fél kézzel, alig odafigyelve is levezetnénk egy nyílt, bordaterpeszes szívműtétet, a CSI Miami óta pedig pulzusemelkedést sem okoz egy működésben levő boncasztal látványa-, mégis a női szekció betessékelésre kerül a konyhába a férfiak által, állításuk szerint azért, mert nem mimóza női szemeknek való, vandál dolgok következnek, de mi tudjuk ám, hogy igazából azért, hogy a szorgos kis kezünk legyártsa a hagymás sült vért majorannával, borssal, erőspaprikával, friss, ropogós, morzsálásra hajlamos kenyérrel. Mondjuk nem is baj, így legalább lesz, ami felitatja a tavalyi szüretelésű barackpálinkát.

Persze visszavonulásunkat a konyha irányába úgy intézzük, hogy azért kezünkben maradjon egy jókora, legalább egy kilónyi sertéscomb, hogy míg a férfiak kint bohóckodnak a hurkával és a kolbásszal, addig mi a konyhában elkészítsük a világtörténelem nyilvánvalóan legfinomabb sertéspörköltjét.

Fél szemünket az udvaron egyre nagyobb lármával és nevetgéléssel járó férfiakon tartva úgy látjuk, hogy néhány kancsó vizet nem ártana a kezük ügyébe készíteni, de legalábbis alattomban kicserélni a pálinkás flaskát H2O-ra. A szapora koccintgatás közben a disznó néha már-már zavaró tényezőként szerepel a tevékenységükben. Mikor végül előkerülnek az udvar irányából meglehetős zajjal és tülekedéssel, miközben egymás szavába vágva állítják, hogy megalkották a földtörténet legremekebb hurkáját és kolbászát, mi pedig hihetetlenül szerencsés asszonyok vagyunk, amiért a tréfás kedvű Sors éppen az útjukba vezetett minket. Nekünk mondjuk megvan erről a magunk kis véleménye, de egyelőre ennek kifejtése helyett inkább minden figyelmünkkel a hurkák felé fordulnánk. Persze közben nem kerüli el éber tekintetünket, hogy a férfikolónia a borgőzös mámort figyelembe véve is gyanúsan viháncolós, úgyhogy sanszosan legalábbis beleborították a teljes dózis erős paprikát a kolbászba mondjuk. És ekkor elszabadul a pokol. Mindenki sarkosan határozott véleménnyel bír arról, hogy víz vagy zsír aláöntésével, villával vagy fogpiszkálóval kiszúrva, esetleg minden nélkül tudnánk megkoronázni az eddigi kiváló munkájukat. Aprócskára töppedt, gránitkemény Nagymamám egyszer csak megelégeli a csetepatét, hangos zengéssel kicsap a konyhapultra temérdek tepsit és mindenkit felszólít a saját teóriájának kikísérletezésére. És hogy mindenki fogja be a száját. Csendben vigyorogva, a többieket loppal vizsgálva megállapítom, hogy mind egy szálig elhallgattunk, és pisszenés nélkül összpontosítva alkotjuk a tutit: készült hurka és kolbász pőre meztelenségében, minden egyéb cécó nélkül; aztán egy másik tepsi döfögetés nélkül, de víz aláöntésével; ismét másik villával szurkálva, szárazon; víz aláöntésével, fogpiszkálóval inzultálva; míg az utolsó fogpiszkálóval szurkálva, alázsírozva. Persze a hurka mind kiszakadt. Jóóó, nem, egy szál túlélte a vízre ágyazott, fogpiszkálóval lékeltek közül, az összes többinek kifeslett a pocakja, de cseppet sem bántuk. Talán szépségversenyen nem indulhattak volna, bármilyen vehemensen magyaráztak volna a világbéke fontosságáról, de épp ott voltak legfinomabbak, ahol kikukucskált és megpirult a töltelék.

Ekkorra már a hurkától eltanulva mi is játszottunk a kipukkadás gondolatával, ám ekkor a kávéscsészék mellé szervírozva előkerült egy tál szilvalekváros hájas is, mi pedig nem vagyunk az akaraterő bajnokai, na meg aztán a lelkiismeretünk megnyugtatása kedvéért mind gondoltunk a mindig a következő hétfőn kezdődő diétánkra, ami egyébként is az újévi fogadalmunk között szerepel. Miként tavaly és tavalyelőtt is. Ekkor már csak a papot hívjuk, hogy igény szerint vagy adja fel az utolsó kenetet, vagy hadd gyónjuk meg a koncepciózus torkosság vétségét.

Közben jólesően legeltettük a szemünket a zajos, hangzavaros, ricsajos, fura bogarakkal dúsan tarkított családunkon, hiszen még ha önként öngyilkos is lesz tőlük óránként néhány neuronunk, csomókban őszül is tőlük a hajunk, de csodás, hogy vannak, jelenlétük pedig jobban erősíti az immunrendszerünket, mint két kamionnyi C- és D-vitamin.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty