Általában a nők vannak kikiáltva édesszájúaknak, ami természetesen egy alávaló rágalom, és csak én annyi férfi ellenpéldát tudnék felsorolni, hogy név szerint való megemlítésükkel karakterszámban elérnék a Holdig. Van is egy desszert recept, amivel garantáltan levesszük őket a lábukról!
Az biztos, hogy nem tegnap óta édesítik mindennapjainkat, hiszen már az ősember is készített mézzel és liszttel különféle desszerteket, aminek népszerűségéről remekül árulkodik, hogy még barlangrajzokon is megpiktorkodták az ezen a sajátságos módon lejegyzetelt recepteket.
Az édességek életébe a nagy áttörést az 1502-es esztendő hozta, mikor is megjelentek a csokoládépasztillák, hogy egy újabb, magasabb szintre emeljék az életérzésünket és szétáradjon szervezetünkben a szerotonin című örömhormon. A kakaófa latin neve theobroma cacao, ami szerényen csak annyit jelent, hogy az istenek eledele, így aztán nem is csoda, hogy isteni finom. Mindig is körbe lengte valami kis arisztokratikus, pedigrés érzet, na meg az ára is a felsőbb körökbe pozicionálta, ezért például az egykori Azték Birodalomban a királyok aranykehelyből kortyolgatták a kesernyés, fűszeres csokoládéitalt, amiről egy korabeli jó marketinges elhíresztelte, hogy fogyasztója csodálatos tulajdonságokkal fog bírni. Erről a szóbeszédről nyilván hallott a Napkirály, álnevén XIV. Lajos felesége, Mária Terézia, spanyol infánsnő is, hiszen egyenesen királyi csokoládé-mestert tartott az udvarban.
Legjobb, ha újévi fogadalom gyanánt mi is elhatározzuk, hogy egészen király házi cukrásztündérré avanzsálunk, én pedig mindenki kedvéért kinyomoztam néhány olyan desszertet, amik kimondottan a férfiak ízlését célozzák meg, amit boldogan kanalaznának egy jóféle, illatos ristretto mellé, egy megtermett steak után pihegve. Szívesen!
Íme a recept!
Elsőként a kesudiós almás pitét ajánlom a nagyérdemű figyelmébe guinness sör sorbet-val. Ha azt szeretnénk, hogy már a név elolvasta után a szánkban össze-vissza futkosó nyál találkozzon a fent nevezettel, akkor nincs is más tennivalónk, mint hogy némi vajat, lisztet és cukrot összemorzsoljunk, majd ráütünk a tetejére egy tojást, és gyors, határozott mozdulatokkal összegyúrjuk a tésztaalapot. Hogy csillapítsuk kissé a kedélyeit, behelyezzük a hűtőbe pihenni, míg mi a töltelék elkészítésének ügyét-baját vesszük a nyakunkba.
Fél kilónyi találomra piros vagy zöld vagy éppen színkavalkádos almát megpucolunk és lereszelünk, negyed kilónyi barna cukrot pedig karamellizálunk, és ráöntjük a reszelt almánkra. Adunk még hozzá kesudiót és fahéjat, hogy egészen bűnbeesés íze legyen, valamint megkínáljuk egy kis búzadarával, ami magába szívja az almából a hő hatására elillanni készülő folyadékot. A tölteléket betesszük a tésztaalapunk szó szerinti hűlt helyére a hűtőszekrénybe, a tésztát pedig színpadra penderítjük: kétharmados többségét formába helyezzük és barátságunk jeleként megszurkáljuk villával, mielőtt 170 fokra hevített sütőben napoztatjuk 10 kurta percig. Amint barnulni kezd, máris sebesen kikapjuk, és még azon melegében megkenjük házi baracklekvárral, amitől egyrészt mega-giga finom lesz, másrészt trükkös szigetelős gátat szab a tölteléknek, hogy az semmiképp se tudja a tésztalapot eláztatni.
A lekváros rétegre ráhelyezzük az idáig a hűtőben cidriző tölteléket, a maradék tésztát pedig lisztezett felületen kinyújtjuk, csíkokat szabunk-varrunk belőle és a töltelék tetejére tesszük csinosan. Tojással megkenjük a tetejét a kellő pomádé végett, és a már bejáratott 170 fokra visszahelyezzük 20-25 percre.
A sorbet-hoz fogunk egy doboz Guinness sört, 3 decinyi vizet, gazdag ízű, finomítatlan és buján barna muscovado cukrot, na meg egy kis stabilizátort, és az egészet összefőzzük, majd lehűtjük, hogy fagylaltos kanállal való porciózásra alkalmas legyen. Kellő fantáziával tálaljuk, miközben égre emelt tekintettel azt mantrázzuk, hogy bárcsak ne hizlalna!
Azoknak, akik ennél kategóriákkal kevesebb energia belefektetésével szeretnének gigászi nagy babérokat aratni, ajánlom a rosé champagnos panna cottát édes mentás eper raguval.
A tejet, tejszínt, némi cukrot és a fincsi rosét összeismertetjük egymással és felmelegítjük, majd egy vaníliarudat felboncolunk, és a belsejét belakapirgáljuk. Közben egy-két zselatin lapot hideg vízbe áztatunk, kisvártatva kinyomkodjuk és szintén beletesszük, végül az egészet csinos kis pezsgőspoharakba szervírozzuk. Díszítés gyanánt a megmosott epret felkockázzuk, megcukrozzuk, mentát vágunk bele et voilá, majd csendes üdvözült mosollyal tűrjük, hogy szentté avassanak, aztán utánunk az ízözön, hiszen tudjuk, hogy tíz emberből kilenc szereti az édességet. A tizedik pedig hazudik, naná.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
