Vb-döntő helyett Ennio Morricone koncert Budapesten
Vasárnap este az Aréna színpadán muzsikáló nagy zenekar csodás melódiákat, ismerős dallamokat simogatott a fülünkbe. A világ talán legismertebb zeneszerzője, Ennio Morricone életművéből szemezgettek barátok és kollégák, amit a művész fia, Andrea Morricone dirigált le egy karmester pálcával a kezében, szellemi hagyatékkal a szemében és a szívében.
A koncertsorozatot még a Maestro álmodta meg és készítette elő 2020-ban, 92 évesen, de megvalósulását már sajnos nem érhette meg. Az időpontválasztás talán nem volt a legszerencsésebb marketing szempontból, hiszen a világbajnoki döntő estéjére esett, ezért a közönség jobbára azokból tevődött össze, akiket jottányit sem hoz lázba a gyep és az öt-és hatszögekből összefércelt fekete-fehér labda, vagy olyanokból, akiknek az inge alól kikandikált a siettükben magukon felejtett argentin csíkos mez.
A didergősen nagykabátos nézőtér lassanként felhevült a lelkesedésünktől, ahogy egymás után csendültek fel a hangszerekből előcsalogatott, a filmekkel elválaszthatatlanul összenőtt dallamok, és ráadásul a memóriánk is leporolásra került a vásznon felbukkanó filmrészletektől.
Az eleinte a spagettiwesternekre szakosodott Sergio Leonéval dolgozó mester munkája jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat vagy az Egy maréknyi dollárért filmek a füttyös nyitányával együtt örökre belevésődjenek az egyébként rozsdásodásra hajlamos memóriánkba. Jellemzően szerette megnézni komponálás előtt a még nyers filmeket, hogy hangulatba kerülve rákapcsolódhasson annak a hullámhosszára, és máris születtek keze alól a komplett partitúrák, még ott, a vetítőteremben papírra vetve a zenéinek a magvát, és aköré bontott lombot a többi zenei részlet. Később fordítottak ezen a sorrenden, és először kérték tőle a filmzenéket, majd annak ritmusára, taktusára zajlott a forgatás, ami azért eléggé menőség, lássuk be. Hat Oscar-jelölése közül végül a 2016-os Aljas nyolcas című feledhetetlen Tarantino bravúr húzta be a kötelezőt. Temérdek Grammy-, Ezüst Szalag-, Cézár-, Európa Filmdíj, BAFTA- és Golden Globe-díja mellett talán a 2007-es Oscar életműdíja érdemel némi figyelmet, de nyilván mind-mind elsikkad a rengeteg őt méltató filmes szakember, rendező, producer és színész méltatása mellett. Mondják, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek, de amíg az Aki legyőzte Al Caponét, a Maléna vagy a Profi filmet lehetetlen előhívni a memóriánkból anélkül, hogy ne lenne összemosva a fejünkben azonnal előhívott dallamtapadással, addig kár aggódni azon, hogy mit hagyott hátra örökül a világ legismertebb és legnépszerűbb nyelvén, zenéül.
Némi fun fact, hogy Koltai Lajos operatőrrel háromszor dolgozott együtt: a Maléna, Az óceánjáró zongorista legendája és a Sorstalanság című filmek felvételekor, mely utóbbi zenéjét a Magyar Rádió 22-es stúdiójában vették fel.
A végtelenül családcentrikus, a szó pátoszos értelmében egyszerű embert hiába csábították ezerszer az óceán túloldalára, a filmkészítés fellegvárába fűt-fát ígérve, ő a combnyaktöréssel végződő ostoba baleset kórházba kerüléséig és haláláig ragaszkodott Olaszországhoz, ahol egyre-másra alkotta szenzációs zenéit, ami pontosan oda repít minket, ahol csak lenni szeretnénk, és mindannyiszor megnyugtat minket, ahányszor csak darabokra hullunk. Tehát hetente legalább kétszer.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Getty
