Gaál Franciska, a magyar színházi élet egyik legkülönlegesebb és legvitatottabb alakja, élete során nemcsak tehetségével, hanem színes, sokszor ellentmondásos karakterével is maradandó nyomot hagyott a kultúrtörténetben. Fiatalon kezdte pályáját, de gyorsan elérte a csúcsot, hogy aztán megjárja a nemzetközi filmvilágot, és végül a háború és a változó politikai helyzetek közepette különös és tragikus fordulatokat vegyen élete. Cikkünkben a színésznő életének és karrierjének emlékezetes, mégis feledésbe merült pillanatait elevenítjük fel.
A „dallamos nevű” Silberspitz Soma egy felkapott bor-és pálinkamérést üzemeltetett a Tabán girbe-gurba, árnyas utcáinak egyikén, ahol Bródy Sándor is gyakran támasztotta a pultot hazafelé a Rácz fürdőből betérve. Alighanem ő lehetett a környék legnagyobb természetű kocsmárosa, mert két fia és hét lánya várta haza, köztük a legfiatalabb, Franciska. Mint a legkisebb gyerekek általában, ő is idősebb testvérei kinőtt ruháit hordta, levetett játékait használta, ami egy egész életre elegendő motivációt adott számára a későbbiekben ruha-és cipőgyűjtő mániájához. Nagyratörő álmai valóra váltásához pergetve a lehetőségeket az éltanuló státusz fel sem merült, és saját bevallása szerint is a legtöbb tárgyból bukásra állt. Kizárólag irodalom órán tudták a figyelmét lekötni, ott is csupán azért, mert a kis bakfis szerelmes volt a magyartanárába. Legalábbis egészen addig, míg egy alkalommal feleltetéskor a szegény pára le nem ejtette a noteszét, és mikor lehajolt érte, a lendülettől a fránya gravitációnak engedve lecsusszant fejéről a földre a szép, dús, barna hajkorona, amibe a kis fruska olyan áhítatosan szerelmes volt. A sebes kiábrándulás könnyein keresztül is el tudta olvasni a pepi belsejébe tűzve, hogy készítette: Németh János fodrász, József-körút 17.
Franciska azonnal új lángoló szerelem után nézett, és mivel dacos, vadóc, zabolázhatatlan természetével, harsány akaratosságával és szabálykövetésre teljesen alkalmatlan hozzáállásával azonnal a középpontban találta magát, ami jól illeszkedett kellően extrovertált reflektorfény-vágyába, hát jelentkezett színinövendéknek. És mivel az Akadémia csak 16 éves kortól tárta szélesre a diákok előtt a kapukat, ám Franciska ekkor még csak 15 szál gyertyát számlált a tortáján, így hát új életét rögtön egy fincsi kis hazugságra építette, de legalább nem az utolsóra. A Nemzeti Színház művészének, Gál Gyulának a tanítványa lett, és bár a rigorózus tanár felismerte benne a titkolhatatlan tálentet, de rommá bosszantotta a lány pimaszsága, notórius késései és a szemérmetlen hazugságok, amikkel magyarázatként szolgált. Bosszúból jobb ötlet híján rendszeresen más vezetéknéven szólította tanítványát: hol Silberschatznak, hol Silberpelznek, hol Silberputznak nevezte. Ezért aztán Franciska egy alkalommal a pontatlanság miatti számonkéréskor azzal a kifogással állt a homlokráncolós tanár elé, hogy éppen névmagyarosítási kérelmét intézte, és a hivatalban vesztegette el az idejét. A kérdésre pedig, hogy ugyan mégis mire változtatja a nevét, szemlesütve, bájosan arcátlan hangon csak annyit felelt Gál Gyulának, hogy „Gálra”, amit 1927-től valóban használt Gaál alakban.
Hozzáment Lestyán Sándor újságíróhoz, hogy a publicitása is biztosítva legyen, mikor a világot jelentő deszkákra penderül. Színházait mondjuk fehérneműs gyakorisággal váltogatta, de a telt házas siker mindenhol nyomába szegődött, ám legendás pontatlansága, kissé kötekedő szókimondása, követelőző gázsiigényei nem mélyítették a kollegiális jó viszonyokat. Molnár Ferenc annyira el volt ragadtatva színésznői átélésétől, hogy egyenesen neki írta az Ibolya főszerepét, de ez sem gátolta meg őket abban, hogy egy-két torzsalkodásuk ne fajuljon tettlegességig. A szózsonglőr Karinthy „többkerekes gyerekszerepes fruskának” nevezte pellengérre tűzve apró termetét és a kis pukkancs habitusát.
„Borzasztó kínnal csináltam karriert. Iszonyú sokat gürcöltem, izzadtam, amíg végre lett belőlem valaki. Hisztérikának, bestiának kiáltottak ki, pedig csak azért verekedtem, amiben hittem. Még az ellenségeim is elismerik, hogy sokszor volt igazam, de a vizes lepedőt mindig rám húzták”
– magyarázta a magyarázhatatlant egy hajdanvolt nyilatkozatában, ami egy kicsit emlékeztet a Rejtő-féle örökbecsűre, nevezetesen arra, hogy „az úgy kezdődött, hogy ő visszaütött.”
Szinte gyerekfejjel köttetett házassága zátonyra futott, a két kézzel jelentkezők közül pedig végül dr. Dajkovich Ferenc banktisztviselőre esett a választása a kettes számú férj szerepére. A tűzrőlpattant kis menyecske a némafilmek sztárja lett, amiből sajnos nem sok maradt fent az utókornak, ám a hangosfilmek terjedésével próbafelvételei eljutottak Bécsbe és Berlinbe, ahol láttára sokaknak felcsillant a szeme, és nem sokat váratott magára a külföldi szerződés, hogy szélesre tárja a nemzetközi siker kapuját.
„Utánuk akartam szaladni a távozóknak, és visszahívni őket, hogy halló, gyertek vissza, becsaptalak benneteket, lehetetlenség, amire vállalkoztam, képtelen vagyok más nyelven beszélni, gondolkodni, mint magyarul, nem bírok reggel hétkor kelni, csaló vagyok, nem tudok szeptember elsejéig ötven kilóra lefogyni, nem fogok tudni németül, jaj, jaj, mi lesz velem”
– tört ki pánikban, persze teljesen feleslegesen, hiszen a megadott határidőre Schaffhausen-pontosan, tökéletes versenysúllyal megérkezett Berlinbe, ahol Joe Pasternak rendezésében lábai elé fektette a világot a Paprika kisasszony című filmmel. Alakításai eljutottak a Szovjetunióig is, így aztán az a meglehetősen furcsa és egyedi helyzet állt elő, hogy rajongói klubjába tartozott Sztálin és Hitler is. Az apróbb bajuszú még az akkortájt különösen népszerűtlen vérvonallal sem törődött:
„Ez valamiféle genetikai tévedés kell legyen, mert egy ilyen tehetséges színésznő nem lehet zsidó”
– mondta neki Adolf Hitler. Sztálin külön géppel reptette az 1935-ös moszkvai filmszemlére, ahol vígjátékát az év filmjének választották, a Kreml moziszobájában pedig állítólag nagy kedvencként gyakran tűzték műsorra Gaál Franciska filmjeit, legalábbis, ha hinni lehet a pattogatott kukoricaárusnak és a mozigépésznek.
Hitler kérlelte, hogy maradjon Berlinben, Sztálin moszkvai otthonnal és bőkezű anyagi biztonsággal kecsegtette, de a korszak legsikeresebb naivája még nagyobb babérokra vágyott és megcélozta Hollywoodot. Itt a szinte példátlan karriertörténet töretlenül folytatódott, Bing Crosbyval forgatott, rádiójátékokban szerepelt, nagynevű rendezőkkel parolázott, és fejben is felnőtt a feladathoz, hiszen hajdanvolt kellemetlen pontatlanságát eltemette, fegyelmezetten figyelt karcsú alakjára, kiválóan megtanult angolul, tornázott, lovagolt, teniszezett, vívott, úszott, áramot termelt és fotoszintetizált. Jó, azt nem.
1941-ben aztán rácsapta az ajtót a hőn áhított amerikai karrierre, mikor megneszelte, hogy édesanyja súlyos beteg, és dacára az egyre mogorvább zsidótörvényeknek, hanyatt-homlok rohant haza. Férje balatoni villájában bujkált a pince egy befalazott helységében, ahol a háború végnapjaiban leesett állú orosz kiskatonák találtak rá, hiszen azonnal felismerték a Péter főszereplőjét. Haja szála sem görbült, nem is értették, hogy mit keres egy ekkora grandiózus filmcsillag egy villa pincéjében. Ekkor még egyszer engedett a keleti blokk csábításának, és két hónapot töltött Moszkvában, ahol nagyobb sztár volt, mint Gréta Garbo, ahol Volosilov marsall személyes kedvenceként minden ajtó nem egyszerűen kinyílt előtte, de az ott igazán menő színű vörös szőnyeget eléterítve tessékelték befelé mindenhová dísztribüntől színházakig, győzelmi parádéktól filmstúdiókig. Mégis hazajött egy utolsó, erőtlen kísérlettel visszakapni a balatoni villájukat, a rivaldát, régi életét, de a jócskán megváltozott légkörben már nem talált magára, ezért újra felhúzta a tengerentúli nyúlcipőt, és visszatért Amerikába. Itt azonban ismét kiderült a régi faktum, hogy milyen tiszavirágéletű és tünékeny a közönség rajongása, és 44 évesen már nem tudta túlragyogni az akkortájt szárnyaló Judy Garland, Marlene Dietrich, Marilyn Monroe, Elizabeth Taylor kvartettet. Egy semmi kis mellékszerepet játszott egy Broadway-n futó darabban és színiiskolában tanított, míg férje légkondicionáló berendezéseket forgalmazva házalt. Férje halála után a létbizonytalanság peremére sodródott, és szociális segélyből tengődve éldegélt. Megpróbált hazajönni Magyarországra, a Gobbi Hilda által alapított Jászai Színészotthonba, de valahogy ez a levélváltás is megszakadt, miután túl nagy luxusnak gondolták a saját fürdőszobára vonatkozó kérését, kint pedig nem fogadott senkit, mert nem szerette volna a hajdanvolt ragyogás romjai feletti döbbenetet látni, láttatni. 1956-ban már egyszer felreppent a halálhíre, ami hozsannázó nekrológáradatot vont maga után, „Lehullott egy csillag” és efféle szalagcímekkel, valójában azonban 1973-ban halt meg egy szegénykórházban, 69 évesen, magányosan és csendesen, mintha az újságok tartották volna magukat ahhoz, hogy ők már 56-ban elsiratták, minden elmondatott, így 73-ban már nem volt miről írni.
Az én fejemben lakó hang dühösen az isteni Villont szavalja, és be kell látnom, hogy igaza van.
Ül egy vénasszony a járdaszélen,
Háta görbe, mint egy pléhkanál,
Csókját hajdan vert arannyal mérte,
Tótágast állt Párizs város érte.
Most kezedből egy rézfillérre vár.
Menj tovább, ha van pofád
Büdös paraszt,
Vagy gondolj nődre és anyádra,
S ejts ölébe egy lyukas garast.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Getty
