Major István: Ilyen történetek találtak meg, ezekben a filmekben hittem

Cseppet sem szakmai véleményem szerint az előítélet az az élettapasztalat-mennyiség, amire az ember hozzávetőleg 40 éves korára szert tesz. Éppen ezért az én fülemnek a szó nem pejoratív, sokkal inkább afféle előretolt helyőrség, apró jelekből összetákolt, hevenyészett jellemrajz.

Miközben közeledik felém, kérdőre vonom az előítéletemet, hogy sebesen küldje át egy gyors szkennelőn, és meséljen nekem: határozott, ruganyos léptek, könnyed, már-már nyegle tartás, alig-alig észrevehető diszharmóniával. Talán meghúzta valamelyik lábát és leplezi, hogy sántikál. De vajon miben? Látja, hogy figyelem, és öt ujjal zavartan beletúr a mai trendhez képest hosszú, hozzá azonban az utolsó zabolázatlan kunkorokat vevő tincsig passzoló hajába. Hiú! Vágja rá nevetve az előítéletem. Gyorsan lepillantok a papírjaimba és sebes fejszámolásba kezdve, az ujjaimat csak titokban használva kiszámolom, hogy hány éves a kapitány, ráadásul egy szeptemberi Szűz, naná, hogy hiú, ezzel nem fejtett meg túl nagy államtitkot. Erre az előítéletem megsértődik, és csendben duzzogva magamra hagy, úgyhogy maradok én, az évek és a rutin, hogy kéz a kézben megfejtsük Major István producert, lánykori nevén a Filmteam, manapság inkább már Filmsquad alapítóját, számtalan reklámfilm, külföldi bérmunka, és jó néhány magyar játékfilm atyját.

Bár kora ifjúsága óta a produkciók elkészülte körül bábáskodik, de fizimiskája alapján nyugodtan állhatna a kamera túloldalán is, legalábbis én ilyennek képzelném Jamas Deant, ha megadatott volna neki, hogy kicsit több gyertyát fújjon a tortáján. Az Édentől keletre sztárja, az 50-es évek legnagyobb lázadója középkorú sármőrré cseperedve bizonyosan ilyen napcserzett bőrű, zsiványan kék szemű, megszelídített családapa lenne kis dohányillattal, fogpiszkálóval és vagány kisfiús mosollyal a szája sarkában, ahogy motorolajtól maszatos kezét törölgeti a Harley Davidson bütykölgetése után. Igen, határozottan hiányolok mellőle egy doromboló lóerőktől morcos motort. Ennek talán oka lehet a sokadik emeleten levő iroda, ahol ücsörgünk. Halkszavúan válaszolgat a kérdéseimre, amikkel igyekszem repedéseket kopogtatni zárkózottsága páncélján. Elmeséli, hogy bár különösebb családi előélet nem lökdöste a filmek világa felé, mégis hangkamerásként próbálgatta szárnyait a Pannónia Filmstúdióban, majd felvételvezető volt a Tv híradónál, ahonnan ugyan kicsit a korszaknak megfelelően elszólították katonásat játszani, de leszerelve már egyértelműen a filmgyárba vezetett az útja gyakornoknak jelentkezve. Végigjárta a média-golgota főbb állomásait, mielőtt 1992-ben megalapította cégét, ami azóta több száz videoklipet és reklámfilmet készített. Nevéhez fűződik a nemzetközi díjak egész sorát bezsákoló Dealer, a Fekete kefe, Madárszabadító, felhő, szél kisfilmek, a külföldön is sikeres Kivégzés vagy az Európa-díjra nominált Türelem.

Ahogy a mindennapjaiban is körüllengi egyfajta kettősség, mintha a Wall Street dörzsölt öltönyös, kőkemény üzletember brókere és egy 20-as évekbeli elvarázsolt művészlélek szkanderezne benne egy festékszagú párizsi tetőtéri lakásból, ugyanez érződik a filmválasztásaikor, ahogy a művészfilmek és a bevételt és nézőszámot generáló közönségfilmek határán egyensúlyoz.

Úgy fogalmaznék, hogy ilyen történetek, forgatókönyvek, rendezők találtak meg. Ezekben a filmekben hittem, ezért alakult így az elmúlt évek során, hogy rétegfilmeket kezdtünk csinálni. Azt biztosan tudom, hogy azokat a forgatókönyveket szeretem, amikben valami különleges és izgalmas történet rajzolódik ki, mint például a Fekete kefében, de a Köntörfalak is ilyen, dráma, krimi, thriller egyszerre, miközben a humor sem hiányzik belőle.

A legjobb példa számomra ehhez a Liza, a rókatündér, ami egy tüneményesen elvarázsolt film, egy fekete humorú, felnőtteknek szóló fura vígjáték, amiben férfihullákon keresztül vezet az út az igazi szerelemig, jutányos áron lehet Mekk burgert kapni és kiderülhet, hogy Balsai Móni/Liza talán nem is olyan naivan ártatlan kis tündibündi, sokkal inkább egy férfilelkeket gyűjtő rókatündér. Számunkra pedig nettó két óra önfeledt szórakozás.

Nehéz eldönteni, hogy csodás, istenadta tehetségből kifolyólag akad meg a szeme a fiatal tehetségeken és biztos kézzel hozza őket helyzetbe, vagy közben hazárdírozik kissé, de tény, hogy számtalanszor adta a kezébe elsőfilmes rendezőknek egy-egy produkcióját, afféle sajátságos Most mutasd meg! játékot játszva:

Régen rengeteg videoklipet forgattunk, ami jó volt arra, hogy fiatal rendezőket kipróbáljak, megismerjek, valamit megmutathassanak magukból. A kisfilm szintén ennek az útnak egy része, hogy kiderüljön, alkalmas-e valaki arra, hogy egy nagyjátékfilmet rendezzen.

Így volt ez a Liza esetében is Ujj Mészáros Károllyal, ami az én amatőr szememmel nézve meglehetősen bátor vállalkozás volt, hiszen végre nem low-budgetből, körbekalapozva kellett érdekeset és nézőcsalogatót alkotni, hanem a Liza mögé immár beállt a Filmalap is.

A Liza, a rókatündér normális költségvetésből, normális körülmények között készült. A gyártást a Filmalap is támogatta, s bár elsőfilmes rendező munkájáról van szó, senkitől sem kellett szívességet kérni, mindenki tisztességesen meg volt fizetve a stábban. Ezen sem keresett a Filmteam 8%-ot -amennyit hivatalosan lehetne a gyártócégnek-, de én úgy voltam vele, hogy a szakemberek legyenek megfizetve.

És ezen a ponton diadalmasan kinyújtottam a nyelvemet az előítéletemre, hiszen lám, nélküle is frappánsan boldogulok, elvégre seperc alatt magamtól behúztam Major István neve mellé két szabad szemmel is jól látható piros pontot. Egyet a fiatal rendezők helyzetbehozásáért, a másikat amiért tudja, hogy talán a tehetség nyeri a meccset, de a csapatmunka és az értelem nyeri a bajnokságot, tehát a tisztességgel ki-és megfizetett jó szakemberek a következő produkció esetén is boldogan fognak felsorakozni a zászlaja alá. Ezt a következő, legnagyobb sajtóvisszhangot kapott dobásánál be is bizonyíthatta. Az Aurora Borealis egy megrázó, de mégis felemelő Mészáros Márta film, ami alatt végig mintha egy régi poros fényképalbumot nézegetnénk egy kulcslyukon keresztül leskelődve a történelem titkairól. Csodás volt, lélekig hatoló, elgondolkodtató és felemelő, az a fajta, ami csak az igazán különleges filmek sajátja: még napokkal később is beszivárog a gondolatainkba és ott motoszkál a fejünkben. Addig is kedveltem címszereplőnk a farkastörvények közt is megőrzött törékeny kis mimóza művészlelkét (temérdek energiát öl abba napra nap, hogy ez ne derüljön ki, úgyhogy kérem, maradjon ez köztünk!), de az Aurora Borealis után bizonyosan tudtam: Hölgyeim és Uraim, Major István egy nagyon jó ember. És punktum!

A közelmúlt rendkívül produktív időszaka során forgatott Cobra 11-es Budapestre írt epizódot óriási autós bravúrokkal, az Akadémia utca és a Parlament környékének akciófilmes felrobbantásával. I. világháborús lovas csatajelenetet Bille August Oscar-díjas dán rendezővel. Izgalmas politikai krimit a megboldogult NDK-NSZK idejében játszódó 80-as évekbeli Balatonnál vagy a Netflixen nagyot menő A mauthauseni fotográfust. Segédkezett a John Travolta lánya, Ella Travolta által megálmodott modernkori Alíz Csodaországban történet létrejötte mellett is bábáskodva, amire még apuka is idereppent megtekinteni, hogy miként mondják magyarul, hogy Csapó! A közeljövő nemzetközi sikerét a Széchenyi Tőkealapot és amerikai befektetőket is mozgósító sci-fi triller, a Slingshot jövendöli, melynek létrejötte körül feltűnik az Oscar-díjas Casey Affleck (igen, JLo sógora) és a Mátrixból is ismerős Laurence Fishburne. Szakmai CV-je jónéhány spanyol reklámmal, filmmel, történelmi sorozattal is dicsekedhet, a magyar rétegfilmes repertoárt pedig a FOMO, ez a Z generáció gondjait boncolgató kultfilm gazdagítja tovább.

Érzékeny, hűséges és ösztönös-mondja magáról a producer, kinek nevét a napokban ismét műsorra tűzte a filmes sajtó, hiszen ahogy a nyár kalaplengetve távolodik, úgy vonz minket egyre jobban a pattogatott kukorica illatú mozik világa, így aztán végre elstartolt a már egy ideje dobozban álló, jelenésre váró Szia, Életem című film. Nem véletlenül kezdünk dudorászni a cím hallatán, hiszen Geszti Péterrel a címszerepben már a Gringo Sztárnak volt egy dala ezzel a címmel, a filmet pedig Geszti Péter, a felesége, Ditz Edit, Roskó Péter és Major Pisti jegyzik producerként. Ez a tüneményes apa-fia vígjáték egy egészen kellemetlen, önző és kimondottan rossz fej, éppen alkotói válságba került fantasyíró (Thuróczy Szabolcs-aki egyébként nálunk apuka az iskolában, na mindegy, csak mondom) megszelídüléséről és szerető apává válásáról mesél remek humorral. Az egyszer véletlenül remekjót alkotó, azóta azonban a saját hangját nem találó írót a megdurcásodott kiadója kirúgással fenyegeti, ám ő valahogy kikönyörög 10 napot, hogy megírja a tutit, ám persze ekkor az Élet című fondorlatos forgatókönyvíró is bekopog egy volt barátnő képében, aki rábízza kettőjük addig sosem látott gyerekét 10 napos megőrzésre, ezzel mintegy garantálva a káoszt és összeomlást. Természetesen mind tudjuk, hogy hová fut ki a film, de akkor is élmény nézni, hogy ez a varázslatosan tehetséges gyerek (Pásztor-Várady Mór) miként bontja le a brutál ego falait és hogyan épít apa-fia szeretetet, az ide vezető út pedig rendkívül szórakoztató és szellemes csetlő-botló furábbnál furább alakokkal, riposztokban dúskáló párbeszédekkel. Aki tehát szeretne egy kis önfeledt kikapcsolódást a mindennapok manapság különösen homlokráncokat szaporító periódusában, annak jó szívvel ajánlom és nem csak azért, mert jócskán elfogult vagyok.

Ahogy kifelé lépkedek az épületből, az örökké magyarázó narrátor a fejemben összegzi a beszélgetést. Megfogalmazásaiból érződik, hogy megszerette Major Pistit, ahogy én is. Csendben mellém szegődik a már alig duzzogó előítéletem, és együtt pásztázunk tekintetünkkel a parkoló autók között kémlelve, hátha meglátunk ott egy hozzá vizionált Harley-t. De nem. Most az előítéletem és én is csalódtunk picit magunkban. Pistiben nem.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.