Zelda Fitzgerald: A nő, aki A nagy Gatsby titkos múzsája volt

Bár a kissé karcosan csúfolódó vicc így kellemetlenkedik:

-Te mivel foglalkozol?
-Hát én influenszer vagyok.
-Nyugi, én sem értek semmihez.

Ezzel szemben főhősnőnk tehetsége sokkal inkább túl sok mindenben megcsillant, és végül döntésképtelenségében szerte-széjjel aprózta magát. Az IT kifejezést legkorábban Kipling vetette papírra a megátalkodott és megmagyarázhatatlan női vonzerővel kapcsolatban, ami delejezően hat az elvileg erősebb nemre odavonzva minden tekintetet akár pajkos, kissé frivol stílussal, akár merész hajviselettel, esetleg buján dongó dizőzhanggal vagy merész verbalitású véleményvezérségével tűnik ki a tömegből, de a lényeg, hogy aki valaha látta az It girl-t, az bizony soha nem feledi.

Zelda egy befolyásos család legkisebb lányaként látta meg az alabamai napvilágot együtt születve a XX. századdal 1900-ban. Csitriként aztán csúcsra járatta a lázadást és a polgárpukkasztást jó barátságot ápolva az alkohollal, egyszerre több fiú fejét szédítve, minden zenés-táncos mulatka biztos résztvevőjeként. A summa cum laude megbotránkoztatás kedvéért például kizárólag testszínű fürdőruhát viselt, hogy úgy tűnjön, pőrén meztelen. 1918-ban aztán a helyi countryclub bálján odalépett hozzá egy fiatal katona, aki éppen térdig járt a szerelmi bánatban, és önkéntesnek is csupán azért jelentkezett, hogy meghaljon Franciaországban, ám ezt a jó kis megalapozott tervet keresztülhúzta a köztük felszikrázó szenvedély. A multi, mint milliomos család cseppet sem támogatta a Scott Fitzgeralddal összefonódó jövőképet, mivel ekkoriban még nem nézték ki belőle, hogy megírja majd A nagy Gatsbyt mondjuk. Már első regénye, az Édentől messze elképesztő sikert aratott, amitől rögtön szélesebbre húzódott a mosoly Zelda családjának arcán és engedékenyebbnek tűntek a házassági szándék terén is.

Az ifjú pár New Yorkba költözött, ahol ők maguk voltak a mámoros partihangulat a jazz virágkorának talán leghíresebb párjaként. Tánc el nem kezdődhetett, pezsgősdugó el nem pukkanhatott nélkülük, és viharsebesen sikerült minden pletykalap címoldalára katapultálniuk magukat a tivornyákban megmerülő dajdajos életformájuknak köszönhetően. Több szállodából kitiltották őket, rendszeresen utaztak a taxik motorháztetején, ruhástól fürödtek a Plaza Hotel előtti szökőkútban, kutyaházban aludtak vagy részegen beküzdötték magukat a megyei hullaházba, hogy megvizsgálják az azonosítatlan holttesteket, mely elemek egyenként és összességében is elegendőek voltak ahhoz, hogy a hedonista dzsesszkorszak elrettentő példájaként rájuk süssék a skarlát betű billogját. Ekkoriban jelent meg Scott második regénye, a Gyönyörűek és átkozottak, ami saját megfogalmazása alapján jócskán önéletrajzi ihletésű, ez pedig leginkább azt jelentette, hogy komplett szemelvényeket másolt ki felesége naplójából. Zelda ugyanis azon kívül, hogy rivaldafénybe kívánkozóan balettozott, kiállítás után síróan festett, káprázatosan szép és egyedi volt, ráadásul remek stílussal is írt, márpedig az álmoskönyv szerint egyetlen dolog rosszabb annál, ha van egy jó író a családban: ha két jó író van.

Kortársuk, Hemigway szerint Scott féltékeny volt felesége napnál is világosabb tehetségére, ezért szabotálta írói karrierjét, pedig Az öreg halász és a tenger íróját holmi elfogultsággal nehéz lett volna megvádolni, ugyanis Zeldával való kapcsolata finoman szólva sem volt idilli. Az asszony megveszekedetten gyűlölte a férfit, féltékeny volt a két író barátságára, szoros kapcsolatukat még homoszexualitással is megvádolta. Lehetőleg hangosan, széles plénum előtt tette mindezt, bár az mondjuk tisztázatlan, hogy okkal-e. Mindenesetre a minden szempontból rendhagyó párnak 1922-ben kislánya született, ekkor hagyta el Zelda száját a férje által gondosan lejegyzetelt és A nagy Gatsby-be beemelt ikonikus mondat:

Remélem, buta lesz – a mai világban ez a legjobb sors egy leánynak, legyen csak szép kis hülye.

A házaspár életében egyre gyakoribb lett a borgőzös ajtócsapkodás, tányércsörgés, és a zöld szemű szörny is gyakran bekacsintott. Megpróbálták a teljes tabula rasát nem egyszerűen lakhely-, de kontinensváltással resetelni a kapcsolatukat, de Antibes-on Zelda beleszeretett a francia légierő egyik pilótájába, mely liezont a férj annyira rossz szemmel nézte, hogy párbajra hívta a pilótát, aki ijedtében katapultált. Máskor Scott figyelmét kötötte le a kelleténél elmélyültebben az az Isadora Duncan táncművésznő, akit bizonyos Csontváry Kosztka Tivadar is büszkén nevezett múzsájának. Zelda az asztalra csapás nem túl szerencsés módját választva kétségbeesésében levetette magát a márványlépcsőn, bár ez szerintem később Diana hercegné esetében is egy nagy marhaság volt. Máskor megpróbált egy girbe-gurba szerpentinen autóval lehajtani a szikláról, miközben férje és kislánya is a kocsiban ült. A térdre rogyott idegrendszert még inkább alátámasztotta, hogy Zelda családjában gyakoriak voltak a mentális jellegű problémák, hiszen bátyja, nagynénje és nagymamája is önkezével vetett véget életének, nővérei pedig mind depresszióra hajlamosak voltak. 1930-ban aztán Sigmund Freud kollégája, Eugen Beluer sütötte rá a skizofrénia billogját, bár a mai orvostudomány ezzel vitába szállva a leírások alapján inkább mániás depressziónak véli. Élete hátralévő részét gyakorlatilag önként szanatóriumban töltötte, ahol a terápia részét képezte a napi két óra kötelező penzum írás is, mely áldásos tevékenységnek hála megszületett a Mentsd meg nekem a keringőt című könyv, ami természetesen azonnal életre csiholta a házasfelek közti rózsák háborúját, hiszen a mű finoman szólva is önéletrajzi ihletésű volt, igen ám, de Scott is hasonlón ügyködött a saját szemszögéből megvilágítva a helyzetet. A masszív alkoholproblémákkal küzdő férj beleállt a szakmai szkanderbe, de felesége átmenetileg meglengette a fehér zászlót, és jó néhány dolgot átfogalmazott a könyvben. Túlhajszolt, dorbézolásból és maligánfokokból doktoráló férjén azonban már ez sem segített: 1940-ben, 44 évesen halt meg infarktusban.

Zelda csupán 3 évvel élte túl. A húszas évek káprázatos ikonja, a szalagcímek, a hírnév és a női emancipáció megtestesítője a gúnyoskodó sors nyelvnyújtásaként bezárva és benyugtatózva halt meg az észak-karolinai elmegyógyintézetben kitört tűzben, menekülésre képtelen állapotúra szedálva. Csak a fogászati feljegyzések és egy papucsa alapján tudták azonosítani. A sajátságos se veled-se nélküled kapcsolatban, egymást és önmagukat rajongva gyűlölő házaspár közös sírban nyugszik, amire A nagy Gatsby utolsó sorait vésték:

„Mi azonban fáradhatatlanul evezünk tovább, szemben az árral, mely szüntelen visszasodor bennünket a múltba.”

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty / Bettmann / Contributor