Pezsgők és csillagszórók

Hogyan érdemes újévi fogadalmakat tenni?

Tizenéves korom óta naplót írok, aminek az első lapja a gyakorlatilag betarthatatlan, szent életet követelő újévi fogadalmakkal kezdődött hosszú időn keresztül.


Mivel a régi naplókat szenzációs érzés újra és újra fellapozni, ezért időnként én is elrévedek az életem múltbéli forgatókönyvét lapozgatva, mialatt egyszer csak szemet szúrt, hogy éveken keresztül ezek az első lapos fogadalmak rendre úgy kezdődtek, hogy #türelmesleszek.

Kellett vagy másfél évtized hozzá, hogy feldolgozzam azt a tényt, hogy igazi Kosként én már aligha leszek türelmes. Úgy értem soha. Mindenkinek más szuperképesség jutott: van, aki pókfonalat képes kilőni és azon ellendülve haladni, mások maratont futnak alig lihegve, ismét másoknak nem reped meg a bejglije, akad, aki érti a lest, az én különleges képességem pedig az, hogy hozzávetőleg hat másodperc alatt húzom fel magam bármilyen csipcsupságon. Igen, tök menő vagyok, tudom.

Amint beláttam ezt a jellemrajzi alapvetést és felhagytam a magam lehetetlen küldetés elé állításával, máris könnyebb lett az életem. Azóta ahányszor a Gergely naptár megrázza magát és frissíti a rendszert, én legfeljebb azt fogadom meg, hogy nem fogadok meg semmit, de néha még ezt is megszegem. A bölcsességeket nagyüzemben ránk szóró Mark Twain szerint:

„Minden fogadalom hadüzenet a természetnek, mert egy olyan lánc, amely állandóan csörög, és emlékezteti a viselőjét, hogy nem szabad ember.”

Ezzel egyébként a fentebb felvázoltak ellenére sem értek maradéktalanul egyet, hiszen a magunk jobbító szándékú noszogatása abszolút remek, ha pusztán arra szeretnénk rávenni magunkat, hogy találjuk meg esténként a szennyeskosarat, gyűjtsük szelektíven a hulladékot vagy kapcsoljuk le a szobát elhagyva a lámpát. Bár erre már alighanem rávett minket a villanyszámlánk.

A borítékolt fogadalomszegés inkább olyankor vár ránk, ha megugorhatatlan akadály elé állítjuk magunkat. Ha teszem azt eddig még a Rám-szakadékot is csak fotón láttuk, akkor nem biztos, hogy a Kilimandzsáró vagy a Mount Everest alaptáborának a kipipálása lenne a legkézenfekvőbb ötlet, ha pedig egyelőre bősz igazi-keresésben vagyunk, akkor ne határozzunk úgy, hogy 2023-ban bizisten többgyerekes szülővé katapultáljuk magunkat, mert nem jön ki a matek, kivéve, ha a reményteljes jövendőbeli hozott anyaggal kooperál.

Igyekezzünk lepisszegni magunkban a kritikus élt, a negatív hangot, simogassuk szidollal fényesítve a jókat, pallérozzuk az elménket, etessük meg gyakran a kíváncsiságunkat nyitottan az újdonságokra, és sose feledjük, hogy egyetlen embernél kell csupán jobbnak lennünk jövőre: az idei énünknél. Elvégre a jövőnk nagyon sok mindenen múlik. Elsősorban például rajtunk.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty