Saint-Tropezt nem csak a bulikért lehet szeretni – de azért is
A 120 kilométer hosszan csalogatóan terpeszkedő Côte d’Azur kétségtelen koronaékszere az apró halászfaluból szupercélponttá avanzsált üdülőhely, Saint-Tropez. Bátran emelje fel a kezét, akinek elsőre nem a pénzszórás, az A-kategóriás sztárokban térdig járó strandélet, a több ország GDP-jét lefedő jachtfelvonulás semmi kis napi 1500 jurós parkolási tarifával, a bling bling és az instafotó-kattintós műmájerkedés jut eszébe a városkáról? Senki, mi? Pedig a hely múltja és jelene is sokkalta izgalmasabb részleteket árul el a felszínt megkapirgáló érdeklődők számára.
Nevét a VII. századi vértanúnak, Szent Tropesnek köszönheti, akit a nem túl humanitárius Néró császár Pisában kivégeztetett, temetési ceremóniaként egy csónakba hajította, a ladik pedig itt ért partot. A baljóslatú névválasztást többszörös kalóztámadás és kifosztás követte, mely mélyrepülésnek aztán I. René gróf vetett véget. A kékvérű hős, akinek azóta is hálaimát kellene rebegnünk a XV. században fejébe vette, hogy felfuttatja Provence-t, és bár nem tudta, hogy éppen régiófejlesztésbe csapott, de betelepített 60 genovai családot, akik a migránskodásért cserében csalogató adómentességet kaptak.
Kedvező fekvése és éghajlata komoly vonzerő lehetett, mert spuriban kis köztársasággá nőtte-gyarapodta magát saját haderővel, konzullal, tanácsossal, flottával, mindennel, ami csak kell, hogy tényezővé avanzsáljon a környéken. Az 1800-as évek végén aztán betoppant a festőlángelme Paul Signac is, akinek tömegvonzása lassan a párizsi nyüzsgő művészélet kihelyezett tagozatává katapultálta a városkát, ahol minden kávézóban egy Greco, egy Sartre vagy egy Picasso ücsörgött témakereső mélázással.
Az 1920-as évek során bekopogott a párizsi divatvilág is Coco Chanel és Elsa Schiaparelli személyében, akik tengerparti témákért és inpirációkért bukkantak fel időről időre, tovább öregbítve a hely szépen alakuló patináját. Aztán minden i-re a pontot kétségkívül az És Isten megteremté a nőt című film tette fel Brigitte Bardot főszereplésével, amely a város popkulturális státuszát végérvényesen kőbe véste és az addig indusztriális, hajójavító kikötővárost a pénz, a szabadság, a hedonizmus, a szexualitás és a normák felett álló magasélet városává repítette. Saint-Tropez igyekszik kellő becsben tartani modernkori védőszentjét és életben tartani a szépen nevelgetett Bardot-kultuszt, ami tetten érhető a magára valamit is adó éttermek, szállodák, kávézók falain vagy ha kisétálunk a Traveres de la Gendarmerie terére, ahol egy ideje egy Bardot-szobor is tartja és emeli a tétet az ugyanitt megtalálható csendőrmúzeum mellett, mely szó szintén széles mosolyra birizgál minden filmnéző arcot. Ráadásul beszélünk erről úgy, hogy a mára szent állatvédővé vált örök díva a mai napig Saint-Tropez-ban éldegél La Madrague nevű villájában.
A szédülősen kanyargó szűk utcácskákban tűnik szembe a tény, hogy voltaképpen egy alig ötezer lelkes faluról beszélünk, ahol a piacról karjukon fonott kosárkával hazafelé sétálgató helyiek odaköszönnek egymásnak, és szinte alig várják, hogy az első lehulló falevelekkel együtt berúgja az ajtót az ősz, a hely pedig ismét visszacsendesedjen tradíciókat őrző vallásos magányába. A városvezetés és Claude Maniscalco, a helyi turisztikai hivatal vezetője teljes egyetértésben határozott úgy, hogy nyolcezer fő befogadására képes szállodák mennyisége nem bővíthető tovább és punktum! Ezzel pedig hatmillió turista éves vizitjében húzta meg a plafont. Kicsit fura, mert eszerint létezik olyan férfi, aki a mennyiség helyett a minőségben látja a fő targetet, ugyanis nem céljuk Velence sorsára jutva belefulladni a turistacunamiba, hanem a városkában átutazóként nyaraló embertömeget igyekeznek a legmagasabb nívón kiszolgálni, amiről jól tudják, hogy egy bizonyos mennyiség felett lehetetlen küldetés. Persze a szépen kiötlött szállodai szobás nyolcezres terv könnyen kikerülhető, ha az ember egy alig 120 lábas luxijachton érkezik vagy villát bérel a számos lehetőség közül.
Kicsit hagyjuk, hogy a kultúrsznob lelkünk is jóllakjon: csavarogjunk el a Cap Camarat-ként szólongatott világítótoronyhoz, délután az egyik kis sikátor pâtisserie-jének árnyas teraszán együnk az 1950-es évek óta ikonikus, fincsi vaníliakrémmel bucira töltött, minden kalóriáját bőven megérő Tarte-Tropézienne-ből, ezt lemozgatandó petangozzunk együtt a helyiekkel a Place aux Herbes-en, vegyünk valami kis kézműves helyi mütyűrt, andalogjunk a galériákban vagy nézzünk körül egy piacon - bár ezen a ponton már kézen fog minket a belül egyre hangosabban dübörgő, pedigrés buborékok után dörömbölő sznobizmus. Itt ugyanis piacból is van tíz ujj megnyalós, elképesztően menő, szexin poros, történelemkönyv lapjai között révedező is 1931-es Chanel brossal, 1910-es Louis Vuitton hajóbőrönddel, 1963-as Villeroy étkészlettel vagy egy századelős hajózási szextánssal eredeti fadobozban. Egyszerűen muszáj egyet kávéznunk Diornál, végig mustrálni az összes komolyabb brand felhozatalát hosszan ellenőrizve az árcédulák nulláit kicsi ujjainkon utánaszámolva és bekacsintanunk egy-egy felkapott beach club életébe, ahol már a bejáratnál le kell adnunk a teljesen szükségtelen erkölcsi bizonyítványunkat.
Menő dj-k húzzák a talpalávalót, térdig járunk a finom étkekben és a könnyelművé tevő maligánokban, miközben buzgón felvonul a kereslet és a kínálat, ezért férjet őrizetlenül csak saját felelősségre hagyjunk, mert máris kivetheti rá a hálóját egy sugarbaby, és mire kiderül, hogy az adott példányok nem okvetlenül az ő anyagi célcsoportjuk, addigra megvan az ok a tányércsörgésre. Kellő önbizalommal felvértezve hagyjuk őket kicsit szemet legeltetve portyázni, csatlakozzunk az asztalok tetején táncoló vad tivornyához, hiszen onnan jobb a rálátás a beárazottan érkező tűzijátékos 5 literes Cristal pezsgőkre, csinnadrattás hacacáréval, igény szerint nemzeti lobogókkal szervírozott alkoholarzenálra, gyors bérlésre, lízingre vagy tartós bérletre jelentkező lányokra, gyanúsan gazdát cserélő üvegcsékre, tablettákra. Megbocsátóan legyintsünk rá minderre, pisszegjük le a felmondással fenyegetőző, duzzogó májunkat és igyunk még egy utolsó kilépőt, egy sokadikat a sorban, ami segít csak csillámporos nagyvonalúsággal emlékezni mindenre. Saint Tropez multikulti egyvelege megbabonázóan vonzó, csupa tündöklés, merő flitter és glamúr, ahol könnyű lepkeként meggondolatlanul belerepülni a fénybe fejfájós másnapokat okozva, de mégis mindig rabul ejt és hűséges szeretőként vissza-visszacsábít, hogy az ember lánya mélységesen egyetért a település határába biggyesztett táblával:
SAINT-TROPEZ
Saints trop prés: azaz Saint-Tropez, ahol a szentek túl közel vannak, és mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze - hát még a miénk -, így ne álljunk meg a kétdimenziós felszínnél, az éllovas riviérai város ugyanis sokkal fantasztikusabb belülről, mintha valami egészen más miatt irigykedve néznénk rá kívülről. Mon cher Saint-Tropez, jövőre veled ugyanitt!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Unsplash
