Döbbenetesen sokat változott két év alatt a vészharangot kongató Velence

A kedvenc történelem órán elhangzott lényegkiemelésem az az alapvetés, mely szerint a nagy nemzetek jellemzően úgy viselkednek, mint a gengszterek, a kicsik pedig akár a fizetett ledérek. A magyarság fejében ezen a fronton is van némi kavarodás, de megcáfolhatatlan tény, hogy majd mindenbe beleütöttük régen is, ma is a szimatoló kis orrunkat. Hogy mást ne említsek, a romantikus városokat rangsorba rendező legdurvább statisztika szerint is tuti fix dobogón végző Velence kialakulása is szegről-végről hozzánk köthető, mivel a város elődjét Attila, hun király dúlta fel szapora rendszerességgel, ezért a túlélők egy biztonságosabb öbölben kerestek menedéket, és megszületett a gyakorlatilag ostromolhatatlan cölöpváros ötlete. A gondolat hatékonynak bizonyult védelmi szempontból, ráadásul Adria királynője az évszázadok során vonzó, a romantikában térdig járó úti célként is megállta a helyét. Azonban az az ostorcsapás, amit a bolygónktól kapunk az iparosodás óta tartó módszeres kizsákmányolás és mértéktelen hedonizmus miatt, az nekik fáj leginkább.

118 sziget és milliónyi fa cölöp segítségével emelkedik ki a tengerből ez a lenyűgöző város, ami gyakorlatilag az elmúlt 600 évben szinte semmit sem változott, és sikátorait járva úgy érezhetjük, mintha egy több száz éves képeskönyv elevenedne meg a főszereplésünkkel. A város tele van az elmúlt évszázadok leghíresebb művészeinek és építészeinek remekeivel, nem csoda, hogy évente több millió látogató érkezik, hogy átérezze a világon egyedülálló atmoszférát. Velence az a hely, ahová nem a nevezetességek miatt megy az embert, hanem magáért a városért, ami önmagában A Látnivaló, pedig már évek óta és egyre hangosabban tenyereltek a vészcsengőre a jövője miatt.

Az egyre emelkedő tengerszint egy olyan városnak, amelyik eddig is alig-alig tartotta az orrát a vízszint felett, fél centi is nagyon tud fájni, ma pedig már gyakorlatilag fuldokolva harcol levegőért. Naponta háromszor legózzák össze és szét a pallókat, hogy száraz lábbal baktathassunk át a Szent Márk téren, amit Napóleon egyszerűen csak Európa társalgójaként aposztrofált, hiszen akivel ott nem futott össze, azt érdektelenség miatt még csak nem is jegyezték a tőzsdén. A víz napi rendszerességgel kikacsint az utcákra, terekre, a vészharangok pedig zúgnak rendületlenül, és nem kell hozzá olajtankerhez láncolt Greenpeace-es aktivistának lenni, hogy lássuk, nem ok nélkül.

Évtizedek óta visszaeső Velence-látogatók vagyunk, akik most – eléggé el nem ítélhető módon – két és fél évet kihagytak a legutóbbi vizit óta, ezért a kezdetben bűnbánó szánom-bánom arcunkat sebesen vette át a döbbent arckifejezés a látottaktól. Olyan volt a város, akár egy ritkán látott idős nagynéni, aki a legutóbbi nagy családos hacacáré óta megözvegyült, lábon kihordott egy szélütést és már a zserbója sem olyan finom. Aggasztó volt látni a belváros elnéptelenedett házait, amiből nagy számban költöztek ki a velenceiek ezzel tovább gyorsítva az állagromlást. A sebes enyészet megállítása érdekében jó néhány ötletbörzét tartottak, egyet-kettőt közülük pedig már életbe is léptettek. Például egy semmi kis kilenc évnyi csúszással és az eredetileg tervezett költségek háromszorosáért, közel hatmilliárd zöldhasúért ugyan, de végül megépült a MOSE nevű gát, ami a tengert kívánságra szétválasztó Mózesről kapta nevét, és amit 110 centi fölé prognosztizált vízszintemelkedés esetén állítanak csatasorba.

Kitiltották a 25 ezer tonnánál nagyobb tengerjáró hajókat a Szent Márk térhez vezető Giudecca-csatornából. Az évi kétmillió látogatót a városra tüsszentő gigaladikok mostantól csak a várostól távolabb szobrozhatnak, míg átmeneti lakóik visszatérnek a városnézős tivornyáról. Ráadásul az idei évtől az egy napos rapid vizitek esetén fejenként 5 jurós turista adót vetnek ki a különösen forgalmas tavaszi napokon és nyári hétvégéken, ezzel is tudatosabb programtervezésre noszogatva az embereket. Aki már látta egy-egy pünkösd hétfőn vagy délibábosan forró júliusi szombaton elesni a várost, az megérti a törekvést.

A macskaköveken fincsi pizzától és grappától bódultan imbolyogva csodás érzés a múlt ottfelejtett díszletei között sétálgatni. Rápillantani a középkori bevásárlóközpontnak számító Rialto-hídra, a picurka Sóhajok-hídjára, a Szent Márk Bazilikára és a Dózse-palotára, amiben például a roppant izgalmas„Titkos útvonalak” séta keretében megismerhetjük a rejtett átjárókat, a privát szobákat, kínzókamrát és a börtöncellát is, ahonnan Giacomo Casanova például 1756-ban megszökött jobb dolga lévén. Beugorhatunk a világ első kaszinójába, ami 1638 óta várja a játékszenvedélyes Fortuna-fanatikusokat - tehát miközben mi még például jócskán a török turizmust igyekeztünk hazaküldeni potom 150 év után, addig nekik már a zsetonok voltak a legégetőbb gondjaik. Be szeretnénk térni még évek múlva is a Canal Grande kapujában található világhírű Harry’s bárba, ami 38 fokban is megkövetelheti a férfiaktól a hosszúnadrágot: a híre, dicsfénye, patinája megengedi ezt számára. Nekik tartozunk életfogytig hálaimával a pezsgős és barackpépes alapokon nyugvó, könnyed Bellini koktél megalkotásáért, na meg a fiatal, alig 60 éves múltra visszatekintő, finomra szeletelt nyers húsért, a carpaccioért. Itt gyártotta le a prototípust a szakács Mocenigo grófnőnek, akit az orvosai éppen nyershús-diétára fogtak. A hajszálvékonyan slankra szeletelt bélszínszeletek kis mustáros ruhát kaptak mindössze, a szakácsnak pedig a tányér látványáról a korszak népszerű festője, Vittore Carpaccio ugrott be elsőre, akinek jellegzetessége volt, hogy nyershús-vörös festéket egy egész raklappal használt. Emiatt aztán ripsz-ropsz meg is tartották a névadót: carpaccio lett az újszülött fogás.

Az évek során már több zsáknyi illúzióm odalett, de remélem ezt a várost - amiben apálykor is bokáig tocsogunk a romantikában, ami látott már annyi járványt, világégést, boszorkányégestést, tűzvészt és háborút -, mi megőrizzük az utánunk következő generációknak, hogy nekik is Weöres Sándor tudjon suttogni a fülükbe, ahányszor csak erre járnak:

„S az örökléted ízleled még innen a halálon.”

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Ricardo Gomez Angel on Unsplash