Street foodok, Michelin-csillagos éttermek, ilyen Hongkong gasztronómiája

A feng shui fetisiszta város gasztronómiája szivárványosan sokszínű a glamúrosan luxi menő helyektől az utcai árusok végeláthatatlan soráig. Az alig túlzás tézis szerint a hongkongiak megesznek mindent, aminek négy lába van, kivéve az asztalt, bármit, ami úszik, kivéve a hajókat, és mindent, ami repül, kivéve a repülőt. Egyetlen szabályra ügyelnek: minden legyen friss! Figyelembe véve, hogy sziget(ek)ről beszélünk, tenger gyümölcseiből igen jól állnak. Rákok, garnélák, tintahalak, fésűkagyló, sügérek várnak ránk garmadával, de a vagányabbak a tengeri uborkát, lárvát, skorpiót vagy halszájat is kipróbálhatják, nem beszélve a megagigafinom abalone-ról, ami egy tengeri kagylófajta tapadókorongja. Ezt frissen vagy szárítva tálalják, a külseje pedig nem mondom meg, hogy mire hasonlít, de na, pont arra. Világszerte ismert a pekingi kacsa, amelyet pácolás után kemencében sütnek ropogósra. A rákokhoz, kagylókhoz, szárnyasokhoz gyakran rafinált szószokat készítenek, gyömbérrel, csilivel és ecettel. Aki nem akar sokat költeni az étkezésre, az kisebb éttermekben, kifőzdékben tésztalevessel, pirított rizzsel és pirított tésztával is jól lakhat, ezekért nem szükséges egy teljes havi magyar átlagkeresetet otthagyni, és nem egyszerűen isteni finomak, hanem konkrétan 2016 óta a Michelin is említést tesz róluk először szerepeltetve street food étkezdéket a Michelin történetében, ami azért eléggé menőség.

A kalauz által elismert gyakorlatilag bódék, vagy kordék kínálatában találunk nyárson sült bébipolipot, machateás krémmel töltött lávasütit, házi készítésű tofupudingot, valamint kínai gőzgombócot minden mennyiségben 3 helyi dollárért. Én azonban Victoria Beckham-en nevelkedtem, aki megmondta, hogy rendes asszony igyekszik olyan sokat költeni, hogy a férjének ne teljen szeretőre, ezért aztán én ragaszkodtam néhány igen drága, eléggé Michelin-csillagos étterem és bitang menő bár meglátogatásához. Ez utóbbiak közül kiemelkedett a Sevva Lounge a fergeteges panorámájával, ötletes és kifinomult enteriőrjével, csodás koktélkínálatával. Ami náluk nincs, azt még nem párolták és szüretelték le. Sok töprengés után sem tolul más szó az agyamba róla, csupán az, hogy pazar. Aztán ott az ellenkező véglet pöttöm kis Old man bár, ami zéró reklám, nuku cégér felsorakoztatásával dübörög egy eldugott sötét kis sikátorban egy aranykezű kanadai bartender keze nyomán. A hely egészen szürreális és kissé meseszerű. A fogason is lógnak a vendégek a legjobb reklámot használva, amit egyszerűen így hívnak: szájhagyomány.

Az éttermek közül a Zuma hozta a mindenhol megszokott, magas nívójú kötelezőt, ám különösen hálásan emlékszem rá vissza, amiért ráadásként igen emlékezetes szombati mulatkát rittyentett egy jóféle dj-vel, aki sokat próbált, fülünkben járatos örökzöldeket pörgetett újjá, amire még a helyi, second hand Vanessa Mae is ráhegedült egészen oxigénritka magaslatokba emelve a hangulatot. A másnapi fejünk a megmondhatója, hogy mennyire. A MOTT32 inkább a dizájnjával véste be magát a memóriámba, ám ezen a téren tényleg kitett magáért, és nem volt olyan apró szeglet, sarok, evőeszköz, kép vagy világítótest, aminek a láttán ne böködtük volna egymást leplezetlenül könyékkel. A Haku étterem az egyik kedvencemmé avanzsált elő, ami annak ellenére kért el komplett vagyont a menüsoráért, hogy gyakorlatilag egy bevásárlóközpontban található, még csak nem is a leghajbókolósabb környéken. Minden egyes fogás olyan aprólékosan kifundált, harmatosan friss volt, hogy a fogainknak talán szükségét sem éreztük, mert minden önként és dalolva omlott ízmolekulákra a szánkban.

Alig leplezett vigalommal szoktam hallgatni az önhatalmúlag bortudorrá katapultált barátainkat, akik számomra rettentő komikusan szakértik meg egy-egy korty bor után, hogy milyen lassan távozik a szánkból a késői szüretelés utolsó napsugara, de a jobb nyelvgyöknél még mindig felsejlik egy kis ribizlis-mandulás utóíz. Őket most ünnepélyesen megkövetem megszaggatott ruhában, hamuval a fejemen, mert itt esküszöm így volt. Bizonyos zamatok, fűszerek, ízek, imák, szerelmek azonnal betoppantak, mások csak később sompolyogtak elő bátortalanul, míg ismét mások csak utólag, a hangulatukkal érkeztek meg. Imádtam az abalone-os rizsüket, a wagyu steak-üket, a szanaszéjjel foszló sashimijüket. Parádés volt az egész menüsor! A két Michelin-csillagot is bezsákoló Bo Innovation már önmagát is a beszédes x-treme chinese cuisine titulussal illeti, és valóban, extémitásban nem is volt hiány. Minden érzékszervünket el szerették volna kápráztatni a szinesztézia fegyverarzenáljával manipulálva minket fogásról fogásra a menüsoron. Potom 15 fejezeten keresztül kanyarítottak minden egyes tálaláshoz egy kis történetet egy szimpla kis Örkény egypercessel, hogy komfortosan bele tudjunk helyezkedni a sztoriba, ami imhol érdekes volt, máskor tradicionális vagy érzelmi húrokat pengető, babonás vagy okító, de időnként konkrétan annyira szatirikus, hogy megfeszített szájszéllel igyekeztem tartani az ájtatos arccal elbeszélő felszolgálóval a szemkontaktust, hogy ne lássa, hogy a velem szemben ülők leplezetlenül csuklanak a röhögéstől.

Az Alíz csodaországban dobozban kiérkező gyömbéres-tofus száz éves tojás és a bébiételes üvegcsében, Hello Kitty-s kanálkával szervírozott almás, csilis, fokhagymás rákhús már az én sokat próbált idegrendszeremet is kikezdte, a Ki nevet a végén játéktáblán felszolgált fogások közben pedig már képtelenség volt nem felszabadultan kacarászni. Pedig minden az utolsó szösszenetig koncepciózusan ki volt találva a street food kocsit imitáló tálalástól, a szerencsehozó cukorkákig, a Hongkong első hivatalos márkáját megcsillantó Florida Water-be mártott asztalkendőtől az utolsó hatásszünetig. Nekem picit sok volt a szemfényvesztés és a csillámpor, talán én ekkora hajcihőt nem igénylek, de a fogások egytől egyig megérdemelték az összes Michelin csillagot az égen. Ráadásul annyit vidámkodtunk, hogy nyilván temérdeksok bevitt kalóriát azonnal leégettünk magunkról. Elvégre jó, ha tudjuk, hogy az élet vagy egy hatalmas kaland, vagy nem is élet, ezért írjuk tele kalandokkal az útlevelünket, elvégre if you never go, you will never know, mondja az a hongkongi, aki a brit gyarmati idők miatt még beszél angolul. Mondjuk nem sokan, így az egy hét alatt a mi mandarinunk egészen sokat javult. Hát még a narancsunk, ami kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock