Nehezen ismered fel az arcokat? Az arcvakság gyakoribb, mint hitték

Vannak, akik egész életükben egy rejtélyes állapottal, a fejlődési prozopagnóziával küzdenek, amelyben az ismert arcok ismeretlenek, vagy az idegenek arca kínzóan felismerhetőnek tűnik. Akik úgynevezett arcvakságban szenvednek, azonban még saját magukat sem képesek felismerni a tükörben.

Napjainkban a legtöbb becslés szerint a világ népességének körülbelül 2-2,5 százaléka szenved ennek a kognitív zavarnak valamilyen formában, a Harvard Egyetem új kutatása szerint azonban lehet, hogy nem is olyan ritka, mint azt először gondolták. Mivel az állapot az elmúlt években nagyobb médiafigyelmet kapott, egyre többen jelentkeztek, hogy kifejtsék saját, az arctévesztéssel kapcsolatos személyes küzdelmüket, olvasható a ScienceAlert cikkében.

Azok több mint fele, akik úgy gondolják, hogy ezzel az állapottal születtek, nem felel meg a legelterjedtebb diagnosztikai előírásoknak. Ezek az enyhébb esetek nem szerepelnek a kutatásokban, pedig népességszinten egyértelműen kiemelkednek.

A Harvard kutatói különböző teszteket és kérdőíveket töltöttek ki az arcfelismeréssel kapcsolatban több mint 3100 felnőtt résztvevővel az Egyesült Államokban. Ennek során egy olyan csoportot találtak, akik elég rosszul teljesítettek. Attól függően, hogy milyen diagnosztikai határértékeket használtak az arcvakságra ( többféle is létezik), a szerzők azt találták, hogy az állapot előfordulási gyakorisága 0,13 százaléktól egészen 5,42 százalékig terjedt.

Napjainkban a legelterjedtebb diagnosztikai standardok meglehetősen szigorúak, jellemzően önbevallások és objektív tesztek kombinációját tartalmazzák. A harvardi tanulmányban ez a szigorú küszöbérték közel 1 százalékos diagnosztikai arányt eredményezett.

Érdekes módon azonban a betegeknek ez a csoportja nem feltétlenül a legrosszabb eredményt érte el az arcfelismerő teszteken. Néhányan, akiket e szigorú kritériumok alapján nem diagnosztizáltak prozopagnóziával, valójában rosszabbul teljesítettek, mint diagnosztizált társaik.

Az eredmények azt sugallják, hogy az arcvakság egy spektrumon belül létezik, mint sok más fejlődési rendellenesség, például az autizmus és a szklerózis multiplex.

A harvardi kutatók összesen 31 olyan személyt azonosítottak, aki súlyos proszopagnóziában szenvedett, és 72 enyhe proszopagnóziában szenvedő résztvevőt. Ez együttesen a teljes minta 3 százalékát jelenti. Népességi szintre kiterjesztve ez nagyjából 10 millió amerikait jelent, akik arcvakságban szenvedhetnek, és akik közül jelenleg több millióan nem vesznek részt a kutatásban.

Joseph DeGutis harvardi pszichiáter szerint az eredmény több szempontból is fontos.

„Először is, a kutatók többsége túlságosan szigorú diagnosztikai kritériumokat használt, és sok, a mindennapi életben jelentős arcfelismerési problémákkal küzdő egyénről tévesen azt mondták, hogy nem prosopagnóziában szenved.”

Ha az arcvakságon dolgozó tudósok lazítanak ezeken a paramétereken, akkor több, az arcfelismeréssel küzdő ember kereshet olyan megoldásokat és trükköket, amelyek segítenek az arcok azonosításában. És mindaddig, amíg ezeket az enyhébb eseteket a súlyosabb esetek mellett bevonják a kutatásba, úgy tűnik, hogy nem hígítják fel jelentősen a betegek teljes körét.

„Ez alátámasztja, hogy [a fejlődési prosopagnóziát] inkább egy kontinuumon belül, mintsem egy különálló csoportot képvisel. Ez a megállapítás előzetesen alátámasztja azt az állítást, hogy a lazább diagnosztikai kritériumok alkalmazása nem változtatja meg érzékelhetően a vizsgált rendellenesség jellegét”

– írják a Harvard tudósai.

Egy másik, 2022 végén megjelent tanulmány hasonlóan érvel. Az arcvakság diagnózisának lazítása befogadóbb, érvelnek a szerzők, és végső soron bővíti a rendellenességről szerzett korlátozott ismereteinket.

A Harvard tudósai szerint a fejlődési arcképvakságot tanulmányozóknak ezentúl két szabványosított rendellenességi határértéket kellene használniuk, egyet a súlyos és egyet az enyhe esetekre. Legalábbis addig, amíg mechanisztikusan megalapozottabb határértékeket nem sikerül meghatározni.

„A diagnózis kiterjesztése azért fontos, mert annak ismerete, hogy valódi objektív bizonyítékai vannak a proszopagnóziának, még ha az enyhe formája is, segíthet lépéseket tenni a mindennapi életre gyakorolt negatív hatások csökkentése érdekében, például elmondani a következményekkel járó munkatársaknak, vagy kezelést kérni”

– mondja DeGutis.

Még arra is van esély, hogy az arcvakság enyhe formái valójában jobban profitálhatnak a kognitív tréningből és kezelésből.

Nyitókép: Shutterstock