A kutyák képesek a bocsánatkérésre és a megbánásra?
Számos oka van annak, hogy az állatok miért kezdenek megbékélni, azonban további kutatásokra van szükség a megbocsátást kérő állatok témájában.
Kristie Miller filozófus megbocsátásáról szóló írásában három okot emel ki, amiért az állatok megbékélésre vállalkoznak és megbocsátást kérnek. Ezek a következők:
- Ki akarják javítani a kerítéseket és helyre akarják állítani az egyensúlyt – a jó kapcsolat hipotézis
- fenn akarják tartani a hierarchiát – a hierarchia hipotézis
- minimalizálni akarják a bizonytalanságot, talán azért, hogy csökkentsék a jövőbeli ellenségeskedések valószínűségét – a bizonytalanságcsökkentés hipotézis.
Miller bejegyzésében áttekinti a házi kutyák béküléséről szóló, Reconciliation in domestic dogs (Canis familiaris): Evidence for the uncertainty reduction hypothesis című tanulmányt, melyben a kutatók arra jutottak, hogy „a kutyák azért töltöttek több időt egymással a konfliktus után, mint előtte, mert csökkenteni akarták a jövőbeli konfliktus bizonytalanságával járó stresszt azáltal, hogy olyan módon interakcióztak, amely minimalizálta a jövőbeli konfliktust.”
„De az is világos, hogy a környezet, a szociális csoport stabilitása és az ismeretség erős hatással van arra, hogy bekövetkezik-e a kibékülés vagy a szétszóródás”
– teszik hozzá a kutatók.
Más szóval, a környezet kritikusan fontos, hogy kérnek-e és hogyan kérnek bocsánatot a kutyák, és hogy a többi eb elfogadja-e a bocsánatkérésüket.
„Tehát a kutyák megbocsátanak (és bocsánatot kérnek)? Azt hiszem, észszerű azt gondolni, hogy a megbékélési viselkedésminták eléggé hasonlítanak az emberekéhez ahhoz, hogy ezeket a viselkedésmintákat kutyás bocsánatkérésnek és megbocsátásnak tekintsük”
– mondja Miller.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a kontextus fontosságát – ki kivel lép interakcióba, ki van még a közelben, és hol történik valami. A megbékéléshez a bizalom és az együttműködés is hozzátartozik.
Amikor a kutyák egymással játszanak, gyakran bocsánatot kell kérniük, ha túllépik a tisztességes játék elfogadott aranyszabályait, és meg kell bocsátani nekik, hogy a játék folytatódhasson. A szabályok a következők: előbb kérdezz és kommunikálj világosan; vigyázz a modorra; ismerd be, ha tévedtél; és légy őszinte.
A kutyák meghajlásnak nevezett cselekvéssel kérnek meg más egyedeket, hogy játszhassanak, és játék közben is, a játékharcok megszakításaként ugyanígy tesznek, hogy elismerjék, hogy tévedtek, és valami olyasmit mondjanak, mint például: „Sajnálom, hogy megharaptalak – ez még mindig játék, függetlenül attól, hogy mit tettem az előbb. Ne menj el, tisztességesen fogok játszani”.
A kutyák önkezűségre is hajlamosak – nem harapnak meg vagy nem csapnak bele egy másik kutyába olyan erősen, ahogyan csak tudnak –, valamint szerepcserére, ami azt jelenti, hogy a magas rangú kutyák megengedik másoknak, hogy „uralkodjanak” vagy irányítsák őket.
Az, hogy a kutyák hogyan és mikor kérnek bocsánatot és bocsátanak meg, függhet a kontextustól – attól, hogy kivel játszanak, kik vannak még körülöttük, és hol játszanak. A tanulmányok azt mutatják, hogy a fent említett mindhárom hipotézis különböző helyzetekben érvényesülhet a főként kutyaparkokban megfigyelt szabadon élő kutyák és a vadon élő fiatal prérifarkasok esetében.
Nevezetesen, lehet, hogy saját és csoportjuk érdekében akarják a határokat rendbe hozni és az egyensúlyt helyreállítani, lehet, hogy ugyanezen okokból akarják fenntartani a társadalmi rendet, és az is lehet, hogy csökkenteni akarják a jövőbeli ellenségeskedések valószínűségét, és bizonyos fokú bizonyosságot akarnak szerezni arról, hogy a fair play fog érvényesülni, és a dolgok úgy maradnak, ahogy voltak.
Mindent egybevetve, a fair play olyan fejlett alkalmazkodásként értelmezhető, amely lehetővé teszi az egyének számára a társadalmi kötelékek kialakítását és fenntartását.
Nyitókép: Unsplash
