Már sorozat is készült a családállításról -  de mi is ez a módszer pontosan?

Nemigen érhet az a vád, hogy egy múlton rágódó, mindent rommá gondoló, tipródó alkat lennék. Olykor bántó racionalitással dobálom ki az Élet című szimbolikus hőlégballonomból azokat a ballasztokat, amik feleslegesen lehúznának vagy legalábbis gátolnák a feljebb emelkedést. Tele a retikülöm olyan bármikor előrántható okosságokkal, mint hogy „csak akkor nézzünk hátra, ha arra akarunk menni”, meg hogy „az autón is azért nagyobb a szélvédő, mint a visszapillantótükör, mert a jövő fontosabb, mint a múlt” vagy hogy „nem sodor elénk az élet semmi újat, míg tele a kezünk a tegnap szemetével” és hasonlók.

Hát az én kezem nincs tele, serényen lomtalanítok. A kicsattanóan derűs, egészséges lélek kedvéért még makacs optimizmust, jócskán dózis öniróniát és megátalkodottan dacos önérzetet nevelgetek-locsolgatok a kis kertemben, amitől rövid időre talán le lehet húzni, de fekete öves parafadugókat megszégyenítően jövök hamarjában a felszínre. Körbe-pillantva azonban patentül látom, hogy a pszichológiai szakokra nem véletlenül sokszoros a túljelentkezés, mert jókora igény van rá, és manapság talán nem is entellektüel, aki nem szenved néhanap depresszióban és nem dől le egy-egy pszichékémlelő kanapén. Életünk tréfás kedvű forgatókönyvírója mindenkinek szorgosan dobálja a megugrandó feladatokat, de vagyunk néhányan, akiket minden viszontagság, buktató vagy örvény csak erősebbé tett és aprócska elemlámpával is csiholunk némi fényt a sötétségben, mások azonban beleragadnak a feladat vagy az önsajnálat dagonyás ingoványába, ahonnan egyre nehezebb kikecmeregni.

A társadalom egy jelentős része kineziológusnál, álomfejtőnél, lélekbúvárnál és javasasszonynál gyógyul keresve az iránytűt vagy legalább egy mohás derekú fát a továbblépéshez, ám most felbukkant a palettán egy számomra újszerű terápiás forma, ami a féltudományosság határán egyensúlyozva kerekítette csodálkozóra a tekintetemet. A Netflix dörgölte makacsul az orrom alá az Another self című, Egy másik énemként fordított török sorozatát, amit nézettsége a népszerűségi lista élére penderített hamarjában olyannyira, hogy egy második évaddal is megkínálták a nagyérdeműt. Persze hozzák a török sorozatokra oly jellemző bolhából is elefántot kreáló túljátszást, óriási érzelmi mélységeket és magaslatokat, indokolatlanul heves reakciókat, ám még mielőtt az ember a hollywoodi elemek láttán hívná az ízlésrendőrséget vagy önvédelemből egyszerűen elkapcsolna, váratlanul kibontakozik a lényeg: a családállítás. Ezt a csoportterápiás módszert régebben rendszerállításnak is szólongatták arra utalva, hogy hébe-hóba az egyén saját rendszere egy-egy lelki földrengés hatására felborul, és ez az egyensúlyát vesztett állapot tartós károkat okozhat. A családállítás során azonban megkapirgálhatjuk a gyerekkorunkat, de akár 7 generáción átívelően visszalapozgathatunk a családi krónikákban leporolva azon traumákat, amik feldolgozatlanságuk folytán a mi életünkben is kéretlen nyomot hagynak.

A pszichoterápiával foglalkozó német misszionárius (nem póz), Bert Hellinger nevéhez fűződik a módszer, ami az afrikai zulu törzseknél hosszasabban vendégszerepelve ütött szöget a fejében, majd a gondolat szárba szökkent, ahogy megfigyelte, hogy milyen jelentősége és gyógyító ereje van az ősök tiszteletének. Korunk pszichológiai módszerei jellemzően a gyerekkorunk szabásmintaszerű feltérképezésével igyekeznek rábukkanni a problémák gyökerére, a családállítás lényege azonban az a tézis, hogy előfordulhatnak olyan elakadások az életünkben, amik nem a személyiségünkből vagy tipegős korunkból fakadnak, hanem amikért szüleink vagy akár a hetedíziglen felmenőink a hunyók. A szálak felgöngyölítése jellemzően csoportos formában történik, ahol a nagyító alá vont személy néhány mondatban összefoglalja a mondókáját és családtagjai megszemélyesítőjéül kiválaszt a csoportból találomra, megérzéseire hagyatkozva néhány embert, akiket elhelyeznek a térben, majd azok valamely energiákra, kötődésekre ráérezve lendülnek mozgásba, beszélnek érzéseikről, aminek segítségével megjelenítődik a szimbolikus odvas fog, a sérült pont, ami a gubancokat okozza. Ezt követően a tudattalan és a tudatos szeretet és elfogadás hívják egymást egyeztető tárgyalásra, ahol főszereplőnk a felvállalt sorsot köszönettel visszaadja, hogy a pakkot letéve, felszabadult mosollyal dúdolgatva nekikezdhessen végre a saját krónikájának megírásába. Ami miatt esetleg majd a dédunokája megy családállításra, de ez most mindegy.

Az én-féle kérges lelkületű, megátalkodott kételkedők szerint persze jócskán badarságnak tűnik az egész, de a környezetemben levő, szép számmal megforduló, mértékadó véleménnyel bíró, többszörösen visszaeső családállítás-bérletesek égre emelt tekintettel esküsznek a módszer hatékonyságára, és olyan elsöprő erejű, felszakadó érzésekről számolnak be, amiknek létezéséről sem tudtak. Azoknak, akik azt érzik, hogy valami rideg, feltörhetetlen vasajtó állja útját sorsuk jobbra fordulásának, bárhogy is igyekeznek, akik érthetetlen bizalmatlansággal és távolságtartással reagálnak bármilyen közeledésre, akik indokolatlan traumaként élik meg az apróbb döccenőket, netán Stockholm-szindrómás kapcsolatfüggők, akkor bátran tegyenek egy fél fordulatot egy családállítós csoportban. Engem is birizgál a kíváncsiság, hogy vajon az alapos műgonddal épített, gazdagon malterezett falamon át tud-e törni, ha táncra kérnek egy szereppel, és bele tudok-e helyezkedni szabadon engedett receptorokkal ráhangolódva, de igazából csak aggódom, hogy egy furmány során kiderül, hogy egy hajdani ősöm hivatásos nevettető udvari bolond volt, aki szabadnapjain hóhérként ügyködve lefejezett mindenkit, aki nem nevetett a viccein, és innen az önvédelmi cölöpverő modor és a cinizmus mint óvodai jel.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock