Értelmező kéziszótár a fiatalabb generációhoz – avagy hogyan is beszélnek ma a tinik
Társszerzőnk, László Nicole legújabb irományával nyújt segítséget számunkra, hogy megértsük a mai fiatalabb generáció kommunikációját, zagyvanyelvét, a hunglisht.
Bizonyára előfordult már velünk – különösen, ha mondjuk kettes számmal kezdődik a személyi számunk -, hogy durván túltöltöttük a napi teendők számát a határidőnapló című táncrendünkben, és Siva nyolc karjával igyekeztünk a dolgok végére érni a kötelességtudat című üzemanyagot használva természetes pörgető gyanánt.
Ilyen napokon a legnagyobb hibát azzal tudjuk elkövetni, ha egy pillanatnyi szusszanást engedünk magunknak egy pár perces kávészünetnek álcázva, mert azonnal utolér minket loholva a kimerültség, ránk ugrik és magával húz a mélybe.
Segítek: a cseppet sem mese tanulsága az, hogy nem szabad megállni, hanem lendületből vágtatni kell tovább. Ha eggyel hátrébb lépünk, hogy nagytotálból szemlélhessük az életünket, akkor is ugyanerre a végkövetkeztetésre juthatunk, hiszen, ha megállunk, akkor a világ elszáguld mellettünk kondenzcsík-sebesen, mi pedig csak állunk ott döbbenten pislogva, mit sem értve.
Életfogytig nyitottnak kell maradnunk az újdonságokra, a világ történéseinek ütőerén tartva érzékeny ujjunkat, semmiképp sem olyan poros mondatokkal jönni, mint hogy: régebben jobb volt és minek ez már megint, meg hogy ezt mi már biztosan nem fogjuk megérteni és/vagy megtanulni. Saját bőrön szerzett tapasztalatom szerint akár úgy hisszük, hogy sikerülni fog, akár úgy, hogy nem, mindenképpen igazunk lesz, hiszen a dolgok döntő többségéhez a megoldókulcs pusztán a dacos elszántság. Ha merülni látszik kissé az energiaraktárunk, akkor elegendő egy fél délutánt eltölteni bakfisos tinédzserek #idenekemaGellérthegyetis mentalitásával kéz a kézben, ami arra is kiváló lehetőség, hogy újabbnál újabb szófordulatokkal gazdagodjon örökké bővülő szótárunk.
Ékes anyanyelvünk folyamatosan él, lüktet és változik időnként persze alapos melléfogásokkal, lásd nyaktekerészeti mellfrekvenc vagy gőzpöfögészeti tovalöködönc, de még ilyenkor sem árt érteni, hogy miről van szó, hogy tudjuk, melyik vonaton ülünk és hogy megy-e a gőzös Kanizsára. Imádom hallgatni a tőlem jócskán fiatalabbak nyelvi leleményét, ahogy játékosan cserélgetik az igekötőket, felvonultatnak egy egész szinonimaszótárat és egészen haladó módon beszélnek metaforául, amitől viszont egy pillanatra sem küldhetem szabadságra a szürkeállományomat, hiszen bőszen dolgoztatva az agytekervényeimet igyekszem rájönni, hogy mégis mire gondolnak, mikor tüdőropit (cigarettát), cirmoskodást, flancrázást emlegetnek, ha valamit nagyon adnak, vagy ha valakinek szerintük egészen megment az agya, azaz elment az esze.
Tovább emelik a tétet nehezítő tényezőként, hogy bár immár a szerintem alapvetés nyelvvizsga nem szükséges a diplomához, az ambíciózusabb fiatalok szerint viszont nagyon is, ezért az angol nyelv legtöbbjük életében abszolút alapvetésnek számít, akár mert valamelyik alternatív, angol nyelvű, iskolának álcázott szabadidőközpontba járnak, akár mert angol nyelven néznek minden filmet, feltöltött videókat, hallgatnak zenét és játszanak. Így aztán kézenfekvő módon rengeteg kifejezés vagy fogalom könnyebben kifejezhető számukra egy angol szóval, mint homályosan körülírva magyarul, miből következik, hogy gördülékenyen illesztik be a magyar mondataikba az angol szavakat. Így történhet, hogy ők már ott lőnek egy picture-t, ahol épp tökéletes a fényviszony és a spot, olyan emberekkel igyekeznek együtt lenni, akiknek kifejezetten jó és megnyugtató a vibe-ja, vagy közös az érdeklődési körük, amiből mindannyian nyilván egészen expertek, ha nem így lenne, akkor tuti nem barátkoznának vele, sőt, egészen offos lenne számukra.
Ha szeretnénk érteni, hogy miről beszélnek a gyerekeink vagy miről fognak a talán nem is annyira távoli jövőben az unokáink, akkor muszáj felülni erre a hullámra lokátorokká nagyított füllel, szélesre tárt érdeklődéssel, egyrészt mert elképesztő sikerélményt ad, ha néhány újabbkori Kazinczy szófordulatát önerőből megfejtjük, őszintén megdöbbent minket, mikor azt vesszük észre, hogy a passzív szókincsünkből belopózik az aktívba, és már mi is becsempésszük egyiket-másikat a mindennapi mondókánkba, amivel a generációs szakadékok lyukain lehet kicsit tömködni. A maroknyi népcsoport által beszélt magyar nyelv krőzus-gazdag. Használjuk! Beszéljünk választékosan, színesen, árnyaltan, szépen, amivel hatást gyakorlunk a tőlünk fiatalabbakra, mi pedig legyünk nyitottak az ő nyelvi újításaikra. Természetesen nem szükséges magunkat megerőszakolni, ki-ki csak annyira vegye ki belőle a részét, amennyire a komfortzónája engedi, hiszen tudjuk jól, hogy aki lassan is bár, de halad, az megelőzi azt, aki dacosan földbe gyökerezett lábbal áll; aki pedig iparkodva szedi a lábait, az leelőzi azt, aki ráérősen sétálgat. Lényeg, hogy maradjunk mozgásban!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
