Akik a Hogyan éljünk 100 évig című útmutató első részét ott tartották, ahol kell - vagyis a kezük ügyében, esetleg a párnájuk alatt -, azok máris jóval közelebb kerültek a lehetőséghez, hogy a születésnapi tortájuk gyertyamennyiségéhez ki kelljen nyittatni egy egész nagykereskedést. Most tovább folytatnám a témakörben való kiművelődést.
Loma Linda
Hogy az Egyesült Államok se maradjon Kék zóna nélkül, rábukkantak a Los Angelestől nem messze található Loma Lindára. Ebben a dél-kaliforniai napsütötte városkában alakult meg a Hetednapi Adventista Egyház még az 1840-es években, azóta pedig kiderült, hogy az itt éldegélő embereknek nem csupán a hite, de az egészsége is megingathatatlan, és jó egy évtizedet vernek rá az átlag amerikai élethossz-prognózisra. Egy hetednapi adventistától csak egy vegetáriánus hetednapi adventista él tovább, ugyanis a vallás afféle dietetikusként és életvezetési tanácsadóként alaposan beleszól a bevásárlókosarunk tartalmába és az egészséggel hirdeti az igét. Nem pártolják a cigarettát, az alkoholt, a húsfogyasztást, ellenben istennek tetsző dolog a közösségben gyakorolt sport és az önkénteskedés, amivel visszakanyarodhatunk az előző két helyszínünk esetében tapasztalt együtt bandázós közösen lüktetéshez, ez pedig messzire száműzi az élethossz-kaszaboló magány érzetét. Kommunában mozogni, csapatban játszani, pláne önkénteskedve jót tenni elképesztő mennyiségű örömhormont szabadít fel a szervezetben, megadja a közösséghez tartozás és az Okinaván már leleplezett ikigai, azaz életcél küldetéstudatát. Növényi alapú, diófélékben krőzus-gazdag étkezésük a sporttal karöltve szikár, zsírpárnamentes populációt eredményez, de a meglehetősen aktív, folyamatosan tevékeny hétköznapjaik során sem feledkeznek meg a húzd meg-ereszd meg megfelelő arányáról és a pihenésre is nagy hangsúlyt helyeznek. A szombati napot, azaz a Sabbathot a családnak, a láblógatásnak, a természetnek és a befelé figyelésnek szentelik, amivel egy gigantikus képzeletbeli vasalóval végigszántanak az idegrendszerükön makulátlanul simává téve azt, ez pedig járulékosan jobb fizikai állapotot is eredményez.
Ikaria
Most pedig elérkeztünk a kedvencemhez, a napfényben tündöklő, tenger-mosta görög szigethez, Ikáriához, aminek a szellemiségével és útmutatásával leginkább közösséget tudok vállalni. A meglehetősen kopár és sziklásan zord külsejű szigettől még a tengeráramlatok is félősen távol tartották a vendégeket, ezért természetes kikötője nem volt a szigetnek, ami évszázadokig szó szerint elszigetelten éldegélt. A szívós lakosság pásztázó tévékamerák nélkül játszotta a Survivor realityt, hiszen csakis arra támaszkodhattak, amit a két kezükkel létrehoztak, felépítettek, kifogtak és megtermeltek. Alighanem mindenkinek a szorgos méhecske volt az ovis jele. Kisnövénymeghatározó nélkül felismerik az összes növényt, hogy mi alkalmas köretnek, fűszernek, salátának, orvosságnak, gyógyteának, amit nagy előszeretettel isznak, az orvosok pedig ennek tulajdonítják, hogy azok vízhajtó hatása miatt a szigeten ismeretlen fogalom a magas vérnyomás, de mondjuk a demencia is. Kedvenc gyógyteájuk egyébként a bor (na mondom, hogy bírom őket, elvégre köztudomású, hogy bor nélkül ünnepelni olyan, mint filmet nézni a rádióban), amit ősi szőlőfajtákból termesztenek még mindig kézzel, aprólékos munkával szüretelve, tölgyfahordók helyett agyagedényekben érlelve, mindenféle hozzáadott vegyszer nélkül. Minden túlzás nélkül 100 generáció óta isszák ugyanazt az általuk csak gyógyborként becézgetett nedűt, aminek kálium, foszfor, bór és vastartalma végképp megadja nekik a pecsétes engedélyt a mindennapos koccintáshoz. A sziget legfontosabb hagyománya az együtt töltött idő, a vigasság, az olívaolajos zöldségektől roskadozó asztalok körül történő vidám kvaterka, az együtt zenélő, éneklő, táncoló vircsaft, ahol 14 és 94 között ropja mindenki, akinek csak van pulzusa. Egy életvidám, vad, buja, nevetgélős, érzelmes kompánia, akik általuk termelt, tápanyaggazdag mézzel és szerelemmel édesítik leginkább az életüket, engem pedig végképp rajongóvá tettek azzal a képkockával, mikor a néni azt mondta a 96 éves ifjú titán párjának, hogy ha csak ránéz, akkor azt érzi, mintha valami megcsiklandozná a lelkét. Hát én kérem ikáriai letelepedési engedélyért folyamodok nyomban, hiszen valaki első szerelmének lenni nyilvánvalóan csodálatos érzés, de az utolsónak lenni mindennél menőbb és felemelőbb!
Nicoya
Az ötödik Kék zóna Nicoya, Costa Rica egy északi, elszigetelt és templom egere-szegény vidéke, ahol már a Stanford Egyetem is vizsgálódott széttett karral állva a jelenség előtt, hogy mitől fiatalabb az itt élők biológiai kora jó 10 évvel a valóságosnál. Itt éldegélnek kiegyensúlyozottan, kicsattanó életörömmel, szakadatlan tevékenységgel, amit ők plan de vida-ként becézgetnek, de gyakorlatilag a japán ikigai testvére és ugyanúgy azt jelenti, hogy legyen valamiféle célunk, ami reggel kiugraszt az ágyból és a fülünkbe dúdorássza, hogy hasunkra süt a nap, a világnak pedig nagyon is szüksége van ránk. A 105 éves, krepp papír arcú, egy merő mosoly Panchita néni fejszével fát hasogat, a 100 éves, hibátlan fogsorú, ránctalan arcú Ramirot pedig alig lehetett mikrofon-és kameravégre tűzni, mert a lovára pattanva vágtatott fel és alá a teheneit lasszózva cowboy-style. A bab, tök és kukorica szentháromságával táplálkozva termelnek és készítenek mindent a két kezükkel saját felhasználásra, de egy pillanattal sem dolgozva többet, mint amennyi a saját fenntartásukhoz szükséges, mert másod-, harmad-, bárhanyadállás helyett ezerszer ér többet számukra az a szabadidő, amit a szeretteikkel tölthetnek.
A végkövetkeztetés ezzel mintegy elmondatott, de azért még egy slusszpoént hagytam legközelebbre, ugyanis adott egy megagigapolisz futurisztikus városállam, amelyik ésszel, pénzzel, furmánnyal kiokoskodta, hogy a technikai könnyítések ellenére miként terelgesse lakosait vissza az egészségesebb, mozgás gazdagabb mindennapokhoz. Addig is morfondírozzunk el rajta, hogy megéri-e vajon a mindennapos akadályversenyes vesszőfutás, hiszen a hosszú élet titka az öregség, amit pedig meg kellene érni. Addig is merjünk élni! Élni tele szájjal nevetve, családi, baráti körben, felszabadultan. Élni. Meghalni bárki tud.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: YouTube
