Így állítsuk meg a nemkívánatos gondolatokat a fejünkben
A tanulmány a reaktív és a proaktív kontroll közötti különbségeket vizsgálja. A reaktív kontroll esetében fogunk egy nem kívánt gondolatot, és megpróbáljuk elutasítani vagy elnyomni, míg a proaktív kontrollnál megpróbáljuk megakadályozni, hogy a nem kívánt gondolat egyáltalán megjelenjen.
Jusson eszünkbe a klasszikus „fehér medve problémára”. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy ne gondoljunk a jegesmedvére, a végén úgyis a jegesmedvére fogunk gondolni.
A reaktív kontroll azt jelenti, hogy megpróbáljuk elterelni a figyelmünket a jegesmedvére való gondolkodásról, amikor csak eszünkbe jut. Azt feltételezik azonban, hogy az agyunk potenciálisan meg tudja akadályozni, hogy egy gondolat eljusson a tudatunkba, mielőtt még el kellene vonnunk a figyelmünket róla, vagyis a proaktív kontrollt.
Hogy az agyunk hogyan, és egyáltalán, részt vesz-e a proaktív irányításban, az kifejezetten tisztázatlan és nehezen vizsgálható. Az új tanulmány kutatói úgy döntöttek, hogy leegyszerűsítik a folyamatot, és a szókapcsolatokra összpontosítanak.
Egy szóasszociációs feladat segítségével megállapították, hogy a legtöbb ember a reaktív kontrollra támaszkodik, de az adatokból az is kiderült, hogy bizonyos gondolatokkal való kapcsolatokat gyengíteni is lehet, ha rászánjuk magunkat.
„Ez a fajta reaktív kontroll különösen problémás lehet. Amint azt eredményeink sugallják, a gondolatok önerősítők: ha egy gondolatra gondolunk, az növeli annak emlékezeti erősségét és annak valószínűségét, hogy ismétlődni fog. Más szóval, minden alkalommal, amikor reaktívan el kell utasítanunk egy nem kívánt asszociációt, az potenciálisan még erősebbé válik. Kritikusan fontos azonban az is, hogy úgy találtuk, az emberek részben megelőzhetik ezt a folyamatot, ha azt akarják elérni, hogy ez a gondolat a lehető legkevesebbszer jusson eszükbe”
– idézi a kutatókat a ScienceAlert.
A kutatók 80 önkéntest kértek meg arra, hogy találjanak ki új asszociációkat 60 gyakori szóhoz, miközben azok egyenként megjelentek egy képernyőn (az önkéntesek közül végül csak 40 adatát használták fel a vizsgálatban) Minden egyes szót véletlenszerűen ötször mutattak be.
A résztvevőket két csoportra osztották: az egyikben előre közölték velük, hogy nem kapnak pénzjutalmat, ha bármelyik asszociációt megismétlik, míg a másikban nem kaptak ilyen utasítást.
Az első csoport esetében egy kezdeti asszociáció – például az „asztal” és a „szék” – végül nemkívánatos gondolattá válik. A résztvevőnek új asszociációt kellett megadnia az „asztal” kifejezéssel, amikor a következő megjelent, még akkor is, ha a „szék” volt az első gondolatuk.
A kutatók egy számítógépes modell segítségével a reakcióidőt és a válaszokat elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy az ismétlést elkerülni próbáló önkéntesek többnyire a korábban használt szavakra gondoltak, majd elutasították azokat, tehát a reaktív kontrollt.
Mélyebbre ásva azonban a két csoport közötti különbségek azt mutatták, hogy azok, akik abban a csoportban próbálták elkerülni az azonos szavak ismétlését, némi sikerrel jártak, ez egyfajta proaktív kontroll. Ezek a résztvevők nem kerültek abba a hurokba, hogy újra és újra megismétlik ugyanazokat a szavakat.
„Bár az emberek nem tudták elkerülni a nem kívánt gondolatokat, de biztosítani tudták, hogy egy nem kívánt gondolat elgondolása ne növelje annak valószínűségét, hogy az újra eszükbe jusson”
– mondja Isaac Fradkin, az izraeli Hebrew University of Jerusalem pszichológusa.
Az ismételt szavak ebben a kísérletben általánosságban ismétlődő gondolatokként értelmezhetők. Vegyük például egy kapcsolat szakításának fájdalmas emlékeit: lehetséges, hogy képesek lehetünk proaktívan arra trenírozni magunkat, hogy legalábbis megakadályozzuk, hogy ezek a gondolatok minden egyes alkalommal, amikor visszatérnek, egyre erősebbek és ne legyenek egyre nehezebben kezelhetőek.
Sajnos a mostani tanulmány nem ad semmiféle támpontot arra vonatkozóan, hogy miként edzhetjük agyunkat arra, hogy a reaktívról proaktív gondolatvezérlésre váltson, az adatok csak arra utalnak, hogy ez korlátozott mértékben lehetséges, ha szándékosan tesszük ezt.
Bár a kutatók itt semleges szókapcsolatokhoz ragaszkodtak, nem pedig olyan nem kívánatos gondolatokhoz, amelyek nyomasztóak vagy valamilyen mentális egészségügyi problémához kapcsolódnak, ez az a fajta irány, amelybe a további kutatások elmehetnének, talán a jövőben különböző terápiás megközelítésekhez kínálhatnának ötleteket.
„Míg a jelenlegi tanulmány a semleges asszociációkra összpontosított, a jövőbeli vizsgálatoknak meg kell határozniuk, hogy megállapításaink általánosíthatók-e a negatív és személyesen releváns nemkívánatos gondolatokra”
– mondta Fradkin.
Nyitókép: Shutterstock
