Ekkora jelentősége van a testbeszédnek és a nonverbális jeleknek
A kifejező viselkedés az érzelmek egyik központi eleme, amely fontos szerepet játszik az emberi társas interakciókban. Minden nap jelentős időt töltünk azzal, hogy megfigyeljük mások érzelmeit, értelmezzük, mit jelenthetnek ezek a jelek, és eldöntsük, hogyan reagáljunk. Fel vagyunk ruházva azzal a képességgel, hogy beszélni tudunk anélkül, hogy beszélnénk.
Az érzelmi megnyilvánulások közé tartozik a testtartás, a hangszín, a pirulás, a mosolygás, a dühös fogak mutogatása, a nevetés, a homlokráncolás és a sírás, valamint olyan dolgok, mint a szégyentől és a zavartól való idegenkedés, a mellkas kitágítása a büszkeségtől és az arcunk megérintése a zavarodottságtól.
Az érzelmi megnyilvánulások információkat közölnek másokkal érzéseinkről, szándékainkról és hozzáállásunkról. A dühösnek tűnő egyéneket valószínűleg dominánsnak, a szégyenkezést mutató személyeket pedig mások reakcióival törődőnek érzékelik. Amikor az emberek hazudnak, általában óvatosak (pl. nem hadonásznak a karjukkal), és öntudatlanul gátolják a mozdulataikat. A történetet kitaláló emberek olyan forgatókönyvet készítenek, amely feszes és kevés részletet tartalmaz. Ezzel szemben az igazat mondó emberek nem rendelkeznek forgatókönyvvel, hajlamosak több lényegtelen részletet felidézni, és még hibázhatnak is.
Az arcunk ablak az érzelmi állapotunkra. Az arckifejezéseket az emberek különböző típusú jelentések közvetítésére használják különböző kontextusokban. Az arcunk az emberi nyelv nélkül is elárul valamit arról, hogy milyen típusú emberek vagyunk, és hogyan érezzük magunkat. Az áhítat kifejezése például a szemek kitágulásával és mosollyal, valamint a fej felfelé mozgatásával jár. A csukott száj gyakran kíséri a döntéshozatalt.
A kontextus szerepe
Az arcokat azonban nem légüres térben érzékeljük. Az arckifejezések helyes értelmezéséhez elengedhetetlen a kontextus. Bizonyított, hogy az emberek félelemmel teli kontextusban például hajlamosak a semleges arcokat lényegesen negatívabbnak és izgatóbbnak értékelni, mint a semleges és boldog kontextusban. A szociális szorongásra érzékeny egyén valószínűleg a kétértelmű arckifejezéseket is a rosszallás jeleként fogja értelmezni.
Az érzelmi kifejezések lehetővé teszik, hogy az egyik személy által érzett érzelem alakítsa mások viselkedését. A szorongás kifejezése például együttérzést válthat ki az észlelőből, míg a zavartság érzete pozitív érzelmi választ.
Pszichológusok megállapították, hogy a kipirult arcok enyhítik mások rossz vagy ügyetlen viselkedésről alkotott ítéletét, és inkább erősítik a társadalmi kötelékeket, mintsem feszítik azokat. A pirulás a tudatosság és az elkövetett hiba miatti megbánás jele.
Az érzelmi megnyilvánulások megítélésének képtelensége félreérthető kommunikációt eredményezhet. Azok az egyének, akiknek nehézséget okoz az arckifejezések produkálása (pl. Parkinson-kóros betegek), azt mondják, hogy a társas interakciókat megnehezítik.
Bizonyítékok azt mutatják, hogy a bűnelkövető fiatalok, akik bajba kerülnek a törvénnyel, a társaiknál gyakrabban nehezen tudják értelmezni az undor vagy a düh arckifejezéseit. Egy arckifejezés téves felismerése ahhoz vezethet, hogy a helyzetet ellenségesebbnek látják, mint amilyen valójában. Hasonlóképpen, az erős alkoholfogyasztás befolyásolhatja a mások arcának érzelmeit felismerő képességet.
A kutatások azt mutatják, hogy az érzelmeket kifejező arckifejezések átvétele megfelelő érzésekhez vezet. „Játszd el, amíg meg nem valósul” – vagyis az érzések az arckifejezésünk, cselekedeteink, tekintetünk és testtartásunk kezeléséből következnek.
A büszkeség kifejezése határozottságot eredményez. A büszkeség kivetítése arra motiválja az embereket, hogy keményebben próbálkozzanak a problémamegoldásban. Szomorúnak érezzük magunkat, ha görnyedt testtartásban ülünk, vagy lassan és mély hangon beszélünk.
A harag kezeléséhez a buddhizmus azt tanácsolja, hogy kényszerítsük magunkat arra, hogy ellazítsuk az arcunkat, és lágyítsuk a hangunkat; belső állapotunk hamarosan hasonlítani fog a külső állapotunkhoz, és a haragunk eloszlik. Oscar de la Renta divattervező állítólag nem a szépségért hitt a szépségben, hanem azért, mert megértette, hogy a külső felemelése segíthet a belső felemelésében.
Nyitókép: Shutterstock
