Emiatt sírunk a szomorú zeneszámokon

A popzenétől kezdve a hollywoodi filmzenékig a harmóniák és dallamok jellemzően vidámabb, felemelőbb hangulatot sugároznak, ha a hangjegyei vagy akkordjai a dúr hangnemben játszódnak.

Az olyan dallamot, amely a döntő hangok között kissé lomhábban halad, mollnak nevezzük. Ez használják a legtöbbször a szakítós dalokban, a szappanoperák elgondolkodtató pillanataiban és a filmek könnyfakasztó jeleneteiben.

A dúr hangok és a pozitív érzések (valamint a szomorú érzelmek és a mollok) közötti kapcsolat annyira mindenütt jelen van a nyugati világban, hogy könnyű azt feltételezni, hogy valami alapvetően biológiai dologról van szó.

Ennek a kapcsolatnak az eredete azonban teljes rejtély. Egyes feltételezések szerint köze lehet a moll hangnem bizonyos disszonanciájához, mint egy lépcsőhöz, amelybe időnként fél lépcsőfokot helyeznek, hogy megbotoljunk. Alternatívaként köze lehet ahhoz is, hogy a hangmagasságok átlagolása egy darabon belül sokkal ősibb reakciót vált ki, ahol az összbenyomás a barátot vagy ellenséget utánzó vokalizációkhoz hasonlít.

Ha e hipotézisek bármelyike igaz lenne, akkor a zenei érzelmeknek univerzális élményeknek kellene lenniük. Azonban több olyan távoli közösségek bevonásával végzett vizsgálat, amelyek nem sok nyugati zenével találkoztak, vegyes eredményeket hozott.

Annak érdekében, hogy egyértelműbb bizonyítékot szolgáltassanak arra vonatkozóan, hogy a dallamok a zenei érintettségtől függetlenül ugyanúgy megmozgatják-e a szívünk húrjait, a mostani tanulmány kutatói Pápua Új-Guinea távoli régióiba utaztak, és olyan zenei felvételeket vittek magukkal, amelyek dúr és moll hangnemekből állnak, írja a ScienceAlert.

Az Uruwa folyó völgyéből összesen 170 felnőttnek fizettek azért, hogy részt vegyen a felmérésben, és olyan zenei részleteket hallgattak meg, amelyek átlagmagasság, kadencia, mód és hangszín tekintetében változtak. A résztvevőknek mindössze annyit kellett tenniük, hogy meghallgattak két mintát, és megmondták a kutatóknak, hogy az egyiktől boldognak érzik-e magukat.

A hegyvidéki táj redőiben megbúvó falvak a régióban nem éppen könnyen férnek hozzá a Spotify-hoz.

Azt a kevés nyugati zenei hatást, amit kaptak, nagyrészt a lutheránus misszionáriusok énekei szövik át, az így keletkezett dalokat pedig pidgin nyelven stringben néven ismerik.

A templomokhoz való eltérő hozzáféréssel, a nyugati zenei hagyományoknak gyakorlatilag nincs közvetlen kitettsége, és a különböző típusú zenével való foglalkozás eltérő szokásai révén a lakosság egyedülálló lehetőséget kínál annak tesztelésére, hogy a tonalitásbeli különbségek közös érzelmi élményt okoznak-e.

Ellenintézkedésként a kutatók ugyanezt a vizsgálatot egy hangszigetelt szobában is elvégezték az ausztráliai Sydney-ben. A 79 önkéntes gyakorlatilag mindegyike rendszeres nyugati zenehallgató volt (egy kivételével, aki inkább az arab zene rajongója volt).

Az úgynevezett Bayes-féle statisztikai következtetések alapján az eredmények határozottan arra utalnak, hogy az egy-egy zenemű átlagos hangmagasságára adott önbevallott érzelmi reakcióknak inkább a nyugati zenének való korábbi kitettséghez van közük, mint valami univerzálisabb dologhoz.

Az Uruwa-völgyi falusiak körében a bizonyítékok korlátai alapján lehetséges, hogy a zenedarab utolsó néhány akkordja által kiváltott érzelmek még mindig nem kulturális eredetűek.

Összességében azonban a tanulmány eredményei nem utalnak arra, hogy a dúr akkordokra adott közös boldogságreakciónk a biológiánkban van eltemetve.

Az, hogy az egyes zenei hagyományok hogyan társultak az érzelmi nyelvezethez, egy még tisztázásra váró kérdés. Az emberek és néhány legközelebbi rokonunk már több tízezer éve, ha nem sokkal régebben, zenélnek. Temetéseken, esküvőkön, mesélés közben, vagy amikor egyedül vagyunk a gondolatainkkal, játszunk, így gyakorlatát nehéz elkülöníteni kulturális hátterétől. Ahogy kultúráink fejlődnek, úgy fejlődik a zenénk is.

Nyitókép: Shutterstock