2 módszer, hogy jobban beismerd, ha tévedsz
Sokak számára nehéz beismerni a hibáikat, pedig mindenki hibázik, és időnként elront valamit. Kihívást jelenthet beismerni, ha hibát követtünk el, vagy téves meggyőződésünk volt valamivel kapcsolatban. Egyesek számára a hiba beismerésének nehézsége visszatérő mintává válhat, ami akadályozza a személyes fejlődést és gátolja a kapcsolatokat.
Íme két ok, amiért nehéz beismernünk és felelősséget vállalnunk a tetteinkért, és hogyan lehet ezen változtatni.
1. Az egónk irányít
Természetes, hogy a saját érdekeink szerint cselekszünk, és megvédjük magunkat a fizikai és lelki fenyegetésektől. Azonban az én-tudatosságon túllépve, az egoizmus (vagyis a felfújt egó, amely kizárólag a saját vágyak és szükségletek megvalósítására összpontosít) felé tolódás inkább önsorsrontó, mint önvédő lehet.
Amikor átlépjük ezt a határt, elkezdünk a feltételezett perfekcionizmus buborékában élni, és olyan dolgokat mondogatunk magunknak, mint például: „Mindig igazam kell, hogy legyen, és nem hibázhatok”.
Ha beismerjük, hogy tévedtünk, az megzavarhatja a büszkeségérzetünket, és azt gondoljuk, hogy gyengének tűnünk, ami további önszabotáló viselkedésekhez vezet, mint például ezek:
- A jogosultság és a felsőbbrendűség hamis érzését keltve: úgy érezhetjük, hogy a szabályok ránk nem vonatkoznak. Ez meggondolatlan viselkedéshez és a tettei következményeinek figyelmen kívül hagyásához vezethet.
- Zárkózottság mások nézőpontjaival szemben: Talán az egyetlen valóság, amit el tudunk fogadni, az amit mi teremtettünk, ezért mások véleményét lényegtelennek tartjuk.
- Olyan információk keresése, amelyek inkább megerősítik, mintsem megkérdőjelezik az énhitünket: Egy, az European Economic Review című folyóiratban közzétett kutatás megállapította, hogy az egyének gyakran megtagadják, hogy visszajelzést fogadjanak el a felettesüktől, hacsak az nem őrzi meg a meglévő pozitív önképüket.
2. A múltbeli trauma sebezhetőséget okozhat
Múltbeli tapasztalataink nagy szerepet játszanak jelenlegi meggyőződéseink és viselkedésünk kialakításában, beleértve azt is, hogy képesek vagyunk-e felelősséget vállalni a hibáinkért. Legalább három oka van annak, hogy bizonyos gyermekkori élmények miatt nem érezhetjük magunkat biztonságban, ha elismerjük a hibáinkat és hiányosságainkat:
- A büntetéstől való félelem: Azok a gyerekek, akiket gyermekkorukban a legkisebb hiba elkövetéséért is lekicsinyeltek vagy megbüntettek, felnőttként elkerülhetik a hibáik beismerését, mert helytelenül félnek attól, hogy ugyanazt a keménységet kapják, amit gyermekkorukban.
- Félelem az ítéletektől: Azok a gyerekek, akiket elsősorban az eredményeik és kudarcaik alapján ítéltek meg, olyan jellemhibát alakíthatnak ki, amely arra készteti őket, hogy még felnőttként is elrejtsék vagy eltitkolják (ahelyett, hogy kijavítanák) a hibáikat.
- Modellezés: Azok a gyermekek, akik ritkán figyelték meg, hogy gondozóik megbánást, együttérzést vagy megbocsátást fejeznek ki, nehezen tudják kifejezni, vagy elvárni, hogy felnőttként ugyanezeket az érzelmeket megkapják.
A nem támogató, az emberi hibákat lenéző gyermekkori környezet megtaníthat minket arra, hogy elrejtsük a hibáinkat, és felnőttként egészségtelen megküzdési mintákat alakítsunk ki. Ez azt eredményezi, hogy inkább védekezünk, mint hogy tanulnánk a hibáinkból.
A Personality and Social Psychology Bulletin című folyóiratban megjelent cikk szerint, amikor az emberek rájönnek, hogy a személyiség alakítható, nem rögzített entitás, nagyobb valószínűséggel ismerik be hibáikat, mivel megértik, hogy a hibák ugródeszkát jelentenek a jobb személyiség felé vezető úton.
Más szóval, a felelősségvállalás az első lépés a változás felé - és a felelősségvállalás előfutára az a hit, hogy a változás megtörténhet.
Nyitókép: Shutterstock
