Hogyan éljünk túl egy baráti vacsoracsatát? Avagy receptek 3 fogásos estéhez

Remélem mind tisztában vagyunk vele, hogy a férfiak a Marsról jöttek, a nők pedig a Vénuszról maszlag egy nettó csacsiság. Tényleg nem szeretném újra divatba hozni a kék harisnyát vagy pláne lerombolni dédanyáink évszázadokon át fenntartott, szépen nevelgetett gyenge nő imidzsét, de ahogy egyre több férfi sóhajtozik a pszichékémlelő szakemberek kanapéin, ahogy egyre többet kezdtek el foglalkozni a szakálluk makulátlan hadrendbe állításával, a szarkalábaik elkergetésével, úgy maradt ránk, nőkre, hogy trélert hívjunk a féltérdre ereszkedett autónkhoz, hogy telefonon fenyegessük a csak jövő hétre időpontot találó fűtésszerelőt és orrára koppintsunk a sajátságos díjszabással dolgozó hűtőgép-szaktudornak. Nem azért, mert így szerettük volna, hanem mert valakinek mégiscsak el kellett intéznie és btw nem kis diadallal megállapítottuk, hogy meg is tudjuk oldani, ergo a jobb sarokban, a szorító rózsaszínebbik oldalán már régóta nem egy gyenge nem álldogál, hanem egy erős igen.

Legfeljebb talán annyi igazságtartammal bír a kiindulási frázisunk, hogy a Marsról érkezett fiúk mindig egyenesebben harcoltak, és már gyerekként is a konfliktusokat az öklök nyelvén rendezték le. Nézeteltérés esetén akadt egy kis #gyerekiaművházelé csetepaté, majd máris visszaállt a világbéke és minden folytatódhatott tovább, mintha mi sem történt volna. Ezzel szemben a lányok az alsó tagozat végére doktorálhatnak pszichikai hadviselésből, ármányból és praktikából, viszont az ekkor szerzett könnyáztatta tapasztalatoknak hála ma csak besétálunk mondjuk egy irodába, és az asztalok között elhaladva, látszólag oda sem tekintve el tudjuk mondani, hogy ki kit utál, fúr vagy kivel szűrte össze a levet hétpecsétes titokban. A dörzsölt negyvenes évekre ezt a tudást professzionális szintre fejlesztettük. Seperc alatt állítunk fel jellemrajzokat, illesztünk a helyére apró kis mozaikokat, látunk át furmányon és gaztetten. Járulékosan kikopik a szótárunkból a káröröm szó, mert már szinte minden megtörtént velünk, így tudjuk, hogy ma talán én nevetek, holnap azonban rajtam fognak, ezért szép lassan beleöregszünk, belebölcsülünk az őszinte barátságokba. Jónéhány évtized azzal az alapvetéssel robog tova az életünkből, hogy a férfiakkal egyetlen dologban értünk egyet: nem bízunk a nőkben. Aztán a negyvenes éveinkre ez szerencsésebb esetben megváltozik, és a sors megajándékoz bennünket igazi, őszinte, vállvetve harcoló, egymást körömszakadtunkig védelmező barátságokkal. Mérhetetlen büszkeséggel a hangomban mondom, hogy nekem van egy évek alatt összecsiszolódott tuti kis gengem. Naná, hogy heten vagyunk, mint a gonoszok, pedig egymáson csak ritkán köszörüljük a jócskán vitriolba mártott, kétágú, villás nyelvünket, ámbár sarkos véleményért, sebesen kimondott verdiktért egyikünknek sem kell a szomszédba gyalogolnia. Havonta egyszer mindenképp összecsődülünk, hogy megszakértsük az addigi eseményeket, kivesézzük a világ folyását és megoldást találjunk arra is, amiről nem is hittük, hogy probléma. Váltófutásban egymásnál bandázunk terülj-terülj-asztalkámat rittyentve. Már, aki tud rittyenteni. Én mondjuk nem nagyon, de a szépen nevelgetett önbizalmam átsegít a kezdeti ideges tremoron, na meg aztán sikerrel mantrázgattam magamnak, hogy ők talán jobban értik a konyhai csíziót, én viszont tudok írni róla. Hát ennyi, aki nem tudja, az tanítja, erről talán már hallottunk.

Csodaszépen megterítettem, és magamat is csinosba vágtam, mivel Anyukám mindig is azt okította, hogy évekkel később senki sem fog arra emlékezni, ha el volt sózva a leves, de ha elfolyt a szempillafestéked, arra igen. Márpedig én minden fontosat rögtön megtanulok, tehát a leves receptjét talán nem, de a szemhéjfestést nagyon is.

Miután mindenki behömpölygött a bejárati ajtón komplett kis virágoskertté varázsolva a házat, akkor gyorsan megbeszéljük, hogy mennyire remekül nézünk ki, mennyit fogytunk, fiatalodtunk a színtiszta genetikának, és soha nem szakmai idegenkezűségnek köszönhetően. Szapora gyorsasággal koccintunk néhányat pedigrés butéliákba tuszkolt nedűvel, hogy a buborékok a fejünkbe szállva nyissák meg a szóáradat zsilipjeit, engem pedig megnyugtassanak valamicskét a sok Michelin-csillagos sütési-, főzési szaktudor barátnőm jelenlététől.

Az előétel

Előétel gyanánt erős-savanyú ráklevest, azaz lánykori nevén tom yum goongot készítettem, ami tökéletesen alkalmas a babérok learatására, ugyanakkor 25-30 percnél több törődést semmiképp sem igényel, viszont überfinom. Nagyjából 3 liternyi húsleves alaplét varázsolok egy lábosba, amihez teszek még citromnádat, kaffir lime levelet, apróra kaszabolt lilahagymát, csiperkegombát és mesebelien vicces nevű galangált, ami a hangzása ellenére sem valamely óvodai mondóka része, hanem egy keleti gyömbérféle, ámbár kicsit citrusosabb és kevésbé intenzív az íze. Gyöngyözőre hevítjük a hangulatukat, majd hozzákeverjük a tom yum pasztát bőkezűen adagolva, 5-6 evőkanálig meg sem állva. Ez már eleve gondoskodik a leves csípős mivoltáról, de ha vallatásra alkalmas erősségi fokozatot szeretnénk elérni, akkor még a chilipaprikát tartó kezünk is bátran megszaladhat. Ha a gombát már olyan puhára főztük, mint anyósunkat az első unoka megérkezésekor, akkor kisebb fokozatra szelídített lángon hozzáadunk még némi pálmacukrot, 6 evőkanál halszószt, kevéske lime levet és a lemeztelenített rákokat. Mindezt addig főzzük, míg a pucér rákok színe dögös pirosas rózsaszínre változik, ekkor lehúzzuk a tűzről és ha úgy érezzük, hogy kissé túlszaladt a kezünk a csípősítési folyamat során, akkor kókusztej hozzáadásával szépíthetünk a dolgon, ráadásul bársonyosan simogatóvá is teszi a lé állagát. Tálaláskor koriander levelet fújunk a tetejére, és már nincs is más dolgunk, mint hajlongva fogadni a vastapsot.

A főétel

Miközben gondtalanul lakmározunk, temérdek téma felreppen, és ha szárnyas, akkor nem is mindig könnyű eldönteni, hogy kacsa vagy igazsátartammal bír. Érveket gyűjtünk szép számmal csokorba pro és kontra, győzködünk, visszavernek, átállunk, majd újra elölről. Hogy bizonyosan legyen megtévesztő kacsa is terítéken, így legyártottam néhányat: miután a kacsacombokat makulátlanra tisztogattam, sóval és borssal illettem, egy tepsibe tessékeltem őket. Némi zsiradékot és vizet kaptak maguk mellé társaságnak, és már ugorhattak is a 230 fokra hergelt sütőbe 8-10 percre. Kis pihenést követően a 150 fokra visszaszelídített sütőbe penderülnek vissza, de ezúttal már rozmaring is dukál melléjük, hogy legyen kivel beszélgetni a jó 2 órácska során, míg alufólia rejtekében sütkéreznek. A megpuhult húst még alufólia nélkül visszakergetem néhány percre, hogy grillfokozaton szedjen magára némi nyaralást idéző barnaságot. Slankra szeletelt, fincsire párolódott lilakáposztán ágyaztam meg nekik, és még hagymás burgonyapüré is igyekezett legalábbis tartani, vagy tovább emelni a tétet. Köretként még Nicole-féle #mindentbelesaláta dukált, ami önálló fogásként is megállt volna a stabil lábán, mivel a szerény saláta címszó mögött komoly kalória-cunami bujócskázott, hiszen az ártatlan, harsogóan zöld salátalevelek, folyton szökni próbáló, gurulékony mini paradicsomok, uborka tallérok mellé szegődött morzsolt kukorica, gomba, mozzarella, dacos kemény(fejű)tojás is, így együtt joghurtos fürdőt vettek, és jócskán mennyiségű crouton-nal, azaz pirított kenyér darabokkal jutalmazták magukat.

A desszert

Mivel ebben a társaságban 5 percre sem lankadhat az ember figyelme, mert máris fejezetekkel lemaradt a többiekhez képest - márpedig a főzés meglehetős összpontosítást igényel, legalábbis tőlem abszolút -, ezért a desszertet igyekeztem megúszósra venni, hogy a legillékonyabb pillanatra ragadjon csak el a barátocskáimtól. A leglegálisabb narkotikumot, a mákot tűztem célkeresztbe mákos gubát alkotva, mivel az utolsó mozzanatos pont az i-re végszó híján az egészet le lehet jó előre gyártani. A mákot egy edénykében 4 decinyi tejhez öntöttem és lefedve, szolid lángon főzőcskéztem kissé. Egy üstbe helyezve bemutattam egymásnak a tojássárgáját, cukrot és a vaníliát, miközben összesimogattam őket. 6 decinyi tejet és némi tejszínt langyosra melegítettem, majd a vízgőz fölé helyezett üstbe csorgattam óvatosan, és egészen besűrűsödésig kevergettem habverővel úgy negyedórácskát, karleszakadásig. Ha már aranysárga rétegbe burkolja a kanalat a sodó, akkor hozzáadjuk a felfőzött, majd hűlni hagyott mákot, és a kivajazott tepsink aljára öntünk belőle egy kis kóstolónyit vánkosul a karikára kaszabolt kiflikhez. Aztán a teljes kifli-szekció tetejére öntjük a maradékot, alaposan át is forgatjuk, és hagyjuk, hogy szottyadjon benne kissé. 170 fokra bosszantott sütőbe lökjük színre lépése előtt hozzávetőleg 15-20 perccel, és ekkor én még ismét nyakon öntöm vaníliás tejjel, mivel orvosilag kezelhetetlen vanília-addikcióm van. Elméletileg mák fogyasztását követően a mosolygás meglehetősen kerülendő mutatvány, de ezt a szabályt ebben a makacs életigenlésre és dacos jókedvre hangolt kompániában meglehetősen nehéz betartani.

Miután mindenkit megcsipkedtünk kicsit, mindenki sorra került fullánkok tekintetében, kividámkodtuk magunkat egymáson és magunkon egyaránt nevetgélve, és learattam a babérokat a konyhai bravúrom kapcsán is, igaz, teljes döbbenettel a hangjukban, mert persze azért eléggé szemetek, de hát ők a barátnőim; na akkor homlokukra csapva eszméltek az idő múlásán és elviharzottak a horizont irányába. Még szinte láttam őket, de máris hiányoztak. Hát hiába, örökké a barátaim lesznek, mert túl sokat tudnak rólam.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock