Egy elfeledett sztártervező – Eileen Gray

Cap Martin – a francia Riviéra eldugott gyémántja, zsebkendőnyi félsziget Menton és Monaco között, nagyjából félúton. A parti sziklák robusztus csipkeként állnak ki a mélykék tengerből, a hullámok hangja monoton morajjal festi alá a látványt. Egy töredezett kerítést megmászva fiatal ír srác lopódzik be a sziklákon álló, hófehér ház elvadult kertjébe. Módszeresen fotózza az épület minden szegletét, hosszan néz egy-egy összefirkált falat, a tetőről pedig szájtátva bámulja az elé táruló látványt. Daniel Ryan 1997-es fotói ma már szervesen hozzátartoznak a XX. századi dizájntörténelemhez. Pedig már-már elfelejtették Eileen Gray leghíresebb művét, az E1027-et, Gray szerelmi vallomását a naphoz, a tengerhez és szerelméhez. Az újrafelfedezést követően a francia állam évekig próbálta pár magánszemély kezdeményezésére összeszedni a pénzt a restaurációra, míg végül 2015-ben a hányatott sorsú ház megnyílhatott a látogatók előtt. Története talán nem is véletlenül hasonlít ennyire alkotójának életére. Hiszen Gray mondta mindig:

„Egy ház nem puszta építészet. Hanem maga az ember bőre, élő organizmus..."

Rebellis festőnő

Eileen Gray egy tehetős ír arisztokratacsalád ötödik gyerekeként született 1878-ban. Apja festőként mindig bátorította lánya kreatív ambícióit és rebellis lényét. Így például Eileen volt az első nő, aki a londoni Slade művészeti iskola diákja lehetett, egy olyan korban, amelyben a nők dolga leginkább a házasodás, majd a családi otthon fenntartása volt. Apja halála után Párizsba ment tanulni. Saját munkái révén alig pár év alatt szerzett magának hírnevet, s közben barátainak tudhatta az akkor bontakozó modernista mozgalom nagyágyúit. Egy társaságba járt nemcsak Rodinnel és Braque-kal, de Picassóval, vagy a modern építészet Nagy Négyeséből kettővel, Le Corbusier-vel és J. J. P. Ouddal is. A tehetős, magasan képzett fiatal lány közismerten élvezte a bohém társaságot – a Viktória korabeli béklyókat lerúgva Párizs erősen hatott rá a maga szabadosságával.

Hőlégballonnal kelni át a La Manche csatorna fölött Angliába a Rolls-Royce-t alapító Charles Rollsszal? Pipa. Szerelembe esni egy dizőzzel, és esténként romantikusan együtt sétáltatni Damia háziállatként tartott párducát egy kabrióban? Megvolt. De közben folyamatosan dolgozott, s a 20-as, 30-as években a dizájn forradalmian új irányainak vezető alakjává vált.

Férfinévvel, rejtőzködve

Mivel nőként jogosítványt is ő szerzett először Párizsban, az I. világháború kezdeti éveiben a francia sereg mentőautóját vezette a városban. A megszállás elől Londonba menekült, majd Franciaországba visszatérve egy támogatója felkérte párizsi lakásának megtervezésére. A bútoroktól és szőnyegektől a lámpákon át a lakkozott térelválasztókig Gray megannyi műremeket tervezett, ezután pedig már a kritikusok is felfigyeltek a benne rejlő újító erőre. A lakás sikerén felbuzdulva Gray 1922-ben üzletet nyitott Párizs belvárosában – de mivel még mindig csak a női egyenjogúsági harc elején járunk, a bolt férfinevet kapott. A „Jean Désert" ugyanis a kor közvélekedése szerint több komolyságot sugárzott, mint egy női név; Gray 41 éves volt, mire hivatalosan is belsőépítészként és tervezőként aposztrofálták. Egészen addig még az üzlet levélpapírján is a képzelt üzlettárssal „Jean Désert et E. Gray"-ként szerepelt.

E1027

Ekkor lépett az életébe a szerelem. Amikor először találkoztak 1921-ben, a 28 éves Jean Badovici építészkritikussal, aki ekkor már a modern művészet és építészet meghatározó kritikusa volt. Ő győzte meg Gray-t arról is, hogy tervezzen inkább épületeket a bútorok helyett. Az eredmény pedig a XX. század legkiemelkedőbb építészeti alkotásainak egyike lett: az E1027. A Franciaország déli partján megépült villa Gray egész karrierjének esszenciája. E mint Eileen, 10 mint J, az ábécé 10. betűje, 2 mint a Badovici b-je és 7 – Gray. Gray tökéletesen modernista alkotást tervezett, Badovici segítsége a technikai részletekben bizonyult rendkívül hasznosnak. A munka eredményeként a lakók a napot és a tenger látványát a lehető legjobban hasznosító belső tereket kaptak, egyszerre élőhelyet és esztétikai élményt. A ház bútorai is szinte kivétel nélkül Gray munkái voltak, az ide tervezett és máig gyártott állítható magasságú krómacél étkezőasztal csak az egyik a sok-sok kiemelkedő tárgy közül.

Viharos idők

A szakítás után a tervezőnő visszaköltözött Párizsba. Itt érte a II. világháború is. Amikor a háború után visszatért a tengerpartra, az E1027-et kifosztva, egy másik, a környékre tervezett házát lebombázva találta. Ekkortól Eileen Gray teljes visszavonultságban élt a francia fővárosban. Bár dolgozott új projekteken, a dizájnvilág teljesen elfeledte. Olyan szegénységben élt, hogy volt, amikor bútorait tüzelte el lakása kandallójában. Időskorára St. Tropez-ba költözött, és bár látása erősen meggyengült, folytatta a munkát. A környéken senki sem tudta, ki ő.

Eileen Gray-t elfeledték – egészen 1968-ig. A Domus magazin ekkor közölte az akkori legsikeresebb művészetkritikus, Joseph Rykwert írását munkásságáról – és a dizájnvilág felrobbant.

1972-ben már retrospektív Gray-kiállítás nyílt Londonban, ekkor kezdődött műveinek reneszánsza is.

Rekorder darabok
Az első Eileen Gray-kiállítás után máris rekordáron cseréltek gazdát bútorai. A Le Destin-paraván 36 000 (mai áron 260 000) dollárért kelt el a leghíresebb párizsi műkincsaukción – és bár Yves Saint Laurent is alkudott rá, a vevő egy amerikai gyűjtő lett. Yves Saint Laurent nem adta fel, már a következő évben megvett egy másik legendás Gray-alkotást. A Dragon Chair lakkozott, faragott kartámasza sárkenyfejet mintáz, a kagylóforma barna bőrfotel legközelebb 40 évvel később, 2009-ben került újra kalapács alá, az YSL-kollekció aukcióján.

Szöveg: Kuszkó Judit
A cikk eredeti verziója a Hamu és Gyémánt magazin 2017/2. számában jelent meg.