Herendi Gábor: „A humor a legfőbb emberi táplálék” – interjú

A 2002-es Valami Amerika óta elkötelezett követője vagyok a fogász dinasztiából származó Balázs Béla-díjas filmrendezőnek és producernek, akinek ez a filmje a frissebb részeivel együtt örök darabja a családi mozizásoknak, hiszen időről időre újabb családtag nő bele és nézi ronggyá, míg már ő is kívülről nem idéz belőle teljes szemelvényeket. Kalapot emelésre ösztönző a sokszínűsége, ahogy mindig egy-egy újabb oldalát csillantja meg tetraéderesen sokoldalú tehetségének a felszínes szórakoztatástól a keserédes Magyar vándorig, ami nekem például egy tökéletes görbe tükör a szélesvásznú egóval bíró magyarság, múltidézés, útkeresés egén. Vagy ott az atomprofi Társas játék, ami miatt késtem le születésnapi bulit és virrasztottam át éjszakát #csakmégegyrészt #csakmégegyutolsótnézekmeg metódussal szert téve két gigászi karikára a szemem alatt a kialvatlanságtól másnapra. Na és a Kincsem. A Kincsem, jaj, amiről tényleg csak úgy lehetett kijönni, hogy a hazafiasságot magában még nagyítóval sem találó is a Himnuszt dúdorászta hazafelé és azon elmélkedett, hogy nem lenne badarság lovat tartani, nyereg alatt húst puhítani. Fradista MTK-st ölelgetett, kitört a szépségversenyes világbéke és valahogy mindenki peckesebben indult haza. Egyszóval kár tagadni, imádom!

Régebben ismerem, mintsem gondolná. Jó néhány évvel ezelőtt megkereste a nagyobbik lányomat egy végül sajnos meghiúsult film kapcsán, hogy legyen a tinédzser cenzoruk. Kapott is a nyakába kamaszos dacot, jócskán kritikai élt, de tényleg, még a szereplők névválasztásába is belekötött, ugyanakkor kiállt a saját korosztálya mellet szent meggyőződéssel bizonygatva, hogy a generációja azért mégsem annyira romlott és moralitásból osztályismétlésre büntetett, mint ahogy a film bemutatná. Ezt alátámasztandó a lányom és barátai elhívták Őt és még néhányukat, akik a produkció körül bábáskodtak, hogy tartsanak velük egy egész estés mulatkára, minek kapcsán végiglátogatták városunk mindahány alter kocsmáját és megismerkedhettek annyi csodabogárral, útkereső bölcsésszel, okoska brókerrel, bölcsis lelkű harmincassal, önmaga zsenialitásától elszállt vállalkozóval, meleggel, heteróval és alkalmi királyfira váró aranyásóval, amennyit vadregényes álmaikban sem gondoltak. Közben persze gyakorta emelkedtek koccintásra a poharak, szaporán gyűltek a maligánok, ma pedig már az idő homályába vész, hogy mi lett az este konklúziója, de talán mindegy is. Nekem anyaként csupán az volt fontos, hogy valaki ezzel az asztalra már jó néhány dolgot letett múlttal a háta mögött veszi annyira komolyan az ímhol tapétaszaggató modorú, barikádharcos vénájú gyerekemet, hogy vele tart és esélyt ad neki, hogy bebizonyítsa a maga igazát: ez a korosztály sem rosszabb az előzőeknél, éppen csak más.

Herendi Gábor, avagy Porci - ahogy egy névadóvá avanzsált kajakedző miatt legtöbben ismerik -, már gyerekként végig kotnyeleskedett néhány forgatást a családi barát Fábri Zoltán jóvoltából, aki bár próbálta holmi észérvekkel távol tartani a pályától, de ez persze nem sikerült, hiszen akit a mozdony füstje megcsap, annak megy a gőzös Kanizsára, még akkor is, ha először a mozdonyt az otthoni sémának megfelelően a fogorvosi kar felé fordította:

„Akkoriban a rendező szakra csak úgy lehetett felvételizni, ha már a jelentkezőnek volt egy diplomája. Így aztán a családi hagyomány miatt könnyen adódott a fogorvosi egyetem. Aztán miután évfolyamelsőként végezve lediplomáztam, rögtön jelentkeztem is a színművészetire, de nem vettek fel, és ezután kerültem be a Fogpótlástani Klinikára, ahol tanársegédként dolgoztam.”

Ezzel párhuzamosan elindította magánpraxisát is a mai Örkény Színház épületében bérelve helyet, ahol aztán az akkor induló reklámszakma több képviselője is megfordult. A fogfájós Geszti Péter, Angyalosi László, Havasi Raymond, Kapitány Iván vagy Kozma Péter számára szolgálhatott annyira nyomós érvként jobb kézben egy injekciós tű, a balban egy fúró, hogy bizalmat szavazzanak a mosolygósan lelkes fogorvos által felajánlott munkakedvnek és kreativitásnak.

„Ekkoriban jött létre a reklámszakma és számosan bekerültek oda úgy, hogy korábban egyáltalán nem volt közük hozzá, és megjelentek a nagy multinacionális ügynökségek. A Douwe Egberts is ekkoriban jött Magyarországra és azt szerette volna, ha a világszerte nekik dolgozó BBDO lenne itt is a partnerük. Így megalakult a magyar BBDO és több új állást is meghirdetett: én kreatív igazgatónak jelentkeztem, a feladatom pedig az volt, hogy készítsek el egy teljes kampányt egy képzeletbeli ételízesítő márkának. >>A szivárvány minden ízében.<< Ez lett a szlogen. Közben a magánrendelésemet is megtartottam, mondván, hogy az csak két délutánt vesz el az életemből. Kedden és csütörtökön délután öttől fogadtam a betegeimet. De az ügynökségen nem mertem elmondani, hogy a munka mellett praktizálok, mert féltem, hogy zokon vennék. Így ment másfél évig, aztán lebuktam, mert az egyik fogtechnikusnak egy sürgősen megoldandó problémája akadt. Ő kétségbeesésében kinyomozta a címemet, és bejött a reklámügynökséghez fehér klumpában, köpenyben, fogsorral a kezében azzal, hogy Herendi doktort keresi. A cégvezető kiborult és másnap ki is rúgott.”

Ezért aztán Porci és az addigra jócskán tapasztalata kéz a kézben átigazoltak a Geszti Péter nevével fémjelzett Akció Reklámügynökséghez, ahová akkoriban kopogtattak be akkorka cégek, mint a Westel és a Postabank. Az itt töltött igen aktív, közel száz filmet forgató periódus során hozta létre a saját cégét is Skyfilm néven, és bár az Akciónál sebesen szaladt a szekér, a sajátját egyre inkább a függetlenedett, saját karrier és a játékfilmes rendezés irányába szerette volna fordítani.

„A reklámvilág kiváló iskola és közben nagyon hatékonyan is megtanít dolgozni, hihetetlenül fejleszti a dramaturgiai érzéket. 30 másodpercben kell egy történetet megragadhatóan és hatásosan elmesélni. Az itt szerzett tapasztalataim nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy nézőbarát, divatos, sikeres és trendi filmeket hozhassak össze.”

Lássuk be, sikerrel, hiszen a rendszerváltás óta készült legnézettebb filmek top tízes listájának majd’ felét ő készítette, közel 2 millió embert csalogatva ezzel moziba.

„A humor a legfőbb emberi táplálék”

– vágja rá rögtön a választ az azt firtató kérdésemre, hogy mi az az ars poetica vagy credo, minek mezsgyéjén az éldegél.

A magyar néplélek teljes fegyverarzenálja, azaz a pesszimizmus, a kilátástalanság, a végső elkeseredés és az irigység szerencsére teljesen távol áll tőle. Elegendő megnézni a fanyar humorú, tükröt állítva is mókásan kritikus filmjeit, hogy belessünk a féloldalra húzott mosolyú, mindig pajkos szemű, de mégis zárkózott rendező-producer magasra húzott spanyolfala mögé. Az egyik kedvenc graffitim jut róla és a filmjeiről gyakran eszembe: az irónia az intelligens emberek gorombáskodása. Tehát a legegyszerűbb módja annak, hogy kritikai élt csempésszünk a szeretetteljes szavainkba. A humor az értelem katarzisa, ő pedig egy humor professzor, egy vígjáték adjunktus, egy komédia virtuóz, aki azt is megmutatta, hogy milyen a bohóc, ha szomorú, elvégre az a fa, amibe fejszéjét a személyes érintettség okán is vágta, meglehetősen komoly témát feszegetett: a Toxikoma, Szabó Győző önéletrajzi könyve egy drogos alfahím és egy Istent játszó pszichiáter egymásnak feszüléséről mesélt.

Nemrégiben pedig megkereste Őt egy fiatal rendező, Ipacs Gergő azzal a gondolattal, hogy a külföldön divatos trendhullámra felülve készítsenek sorozatot aValami Amerikából. Ők ketten és az ötletük bekopogtattak az RTL-hez, akik szélesre tárták az ajtót a felvetés előtt, de az ötletbörzét tovább folytatva, a trilógia leporolása helyett inkább annak továbbgondolását, a szálak továbbgörgetését preferálták. A koncepció része volt az ügyes kézzel adagolt humor és a zeneiség megtartása, de a szereplők életkorából is leradírozódott egy jócskán évtized a fiatalok lendületét és vitalitását elirigyelve, figyelmüket pedig a remények szerint felkeltve. A streaming felületen debütált, 10 epizódból álló széria egy tehetségkutató kulisszatitkai közé kacsint be velünk ismét egy összetartó, véd-és dacszövetséges testvértrió botladozását kísérve, akik naná, hogy vérszerinti kötődésben állnak a nagy előd mozifilm egyik szereplőjével. Feltűnik Szabó Győző és Oroszlán Szonja is, de más egyéb médiahajcihőből ismert celebritások, énekesek, hírességek is beugranak egy-egy rövid jelenet erejéig cameózni (ezt most tanultam, csak mondom), így például egy gyors megveretés idejére beköszön Schobert Norbi, Azahriahról pedig kiderül, hogy egy tehetségkutatóhoz nincs is eléggé jó hangja, ámbár erre a bravúros főcímdallal rögtön rá is cáfol. Elfogultságom legendás és titkolhatatlan, de az idáig leadott részek engem beszippantottak, visznek magukkal a minden megoldódik-érzés látszólagos gondtalanságával, a dallamok vállán, a helyzetkomikumok kuszaságában. Illatos, balzsamos levegőjű kora nyári délután hangulata van a sorozatnak mosollyal a szájzugunkban, dudorászással a fülünkben, pillangókkal a mellkasunkban. A siker fokmérője általában az irigykedők mennyisége (done), esetünkben azonban a folytatás lenne, főhősünk pedig addig is színházrendezésre adja a fejét, hiszen azt már 2002 óta tudjuk, hogy mikor a többiek fékeznek, ő akkor is tövig nyomja a gázt.

Miközben kisétálok az irodájának otthont adó hűs budai házból, kicsit elmélázom a bejárat oldalaira kirakott márványtáblákon: már több óriási tálent is otthonra lelt a falak közt. Ott élt Kodolányi János és Járdányi Pál is. Úrinő biztosra nem fogad, de nem fér kétségem hozzá, hogy egyszer a nevével is kikerül a kapura egy emléklap. Persze még baromi sokára!

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.