Társszerzőnk, László Nicole a Kincsem-palotában járt és irományával most minket is körbevezet.
Megboldogult hamvas ifjúkoromban nem szerettem semmit, ami régi. Az antik, az ódon cseppet sem voltak hívószavak a füleimnek, sőt, inkább poshadtnak, szutykosnak, dohosnak és avíttnak tűnt a szememben. Mikor imádott nagymamám halála után annyi idővel, hogy már nem tűnt talán kegyeletsértésnek a lelkemben kipakolni a lakását, holmijainak szortírozásakor mindenki kérlelt, hogy hozzak el néhány dolgot, ami majd rá emlékeztet, de már a gondolattól is kivert a hideg veríték, mert én nem emlékeket akartam róla, hanem őt magát. Ma pedig csendes büszkeséggel terítek ünnepnapokon az étkészletével, mikor nosztalgikus ünnep költözik a látványtól a szívembe is. Oltári vagánynak érzem nagypapám sajátságosan ívelt számlapú óráját, a rusztikus rézedényeket vagy dédi még parázzsal működő vasalóját. Hiába, öregszem na, ez egy biztos jele. Alighanem ennek köszönhető, hogy mikor nemrégiben szélesre táródott a Reáltanoda utcai Kincsem-palota kapuja, akkor szinte nyomban szerelembe estem, a látvány pedig befurakodott a retinámba, a bőröm alá és rabul ejtve fogott kézen, hogy megmutassa és elsuttogja minden zeg-zug titkát.
Az egyemeletes neoreneszánsz palota az 1870-es években épült a Nagy Ervin által ikonikusan megformált Blaskovich Ernő számára, aki apjától óriási földbirtokokat és zseniális üzleti vénát örökölt, minek köszönhetően műkedvelő alkimistaként változtatott bármit arannyá, amihez csak hozzáért. A pontot minden i-re pedig Kincsem, a csodaló tette fel, ami bezsákolta számára a díjakat azon derbykről, amiken elindult és azokról is, amiken nem.
„Pompás, úri magyar gentleman. Ha minden magyar sportman ilyen művelt, derék, jókedélyű gentleman is tudna lenni egyúttal: akkor egészen más harmónia fuvallana végig társas életünkön”
– jellemezte Blaskovichot A budapesti társaság című könyv.
Kincsem bravúros sikerei vörös szőnyeggel nyitották meg előtte a legelőkelőbb körök ajtajait, palotájában pedig megfordult a walesi herceg, a német császár, a spanyol király és most már én is.
A „szelekkel versenyző kanczát”, a „hungarian wondert” mindenki látni akarta a lófejjel díszített, márványetetős istállójában, de a ház másik, szintén kincsként becsben tartott lakójával, a titokzatos „kékszemű lady”-vel senki nem találkozhatott. Az erdélyi születésű Szabó Karolina alighanem a Nemzeti Színház tanodájának egyik előadásán ismerkedett meg Blaskovich Ernővel és a jócska korkülönbség ellenére „nagy rokonszenv támadt közöttük” - írta Török Imre a Kedves lovakról és furcsa emberekről című könyvben.
Na de hát fiatal, tündérszép lányok és bőven idősebb, ámde tehetős pártfogók között rögvest felszikrázó erős szimpátiáról még soha nem is hallottunk. Ja de. Szegényke borzasztóan elszigetelt magányban éldegélt a Kincsem-palota földszintjén. Az áhított rivaldának természetesen hátat kellett fordítania, a társasági élet magára valamit is adó hölgyei pedig nem mutatkozhattak egy valaha volt színésznővel, ezért nem maradt számára más kimenő, mint hajnalonta egy gyors gyónásnyi vizit egy közeli templomban vagy Blaskovich zárt hintóján kikocsizni a budai dombok lankáira. Ráadásul nem létező névjegykártyájára is csupán a nem túl emelkedett házvezetőnő titulust biggyeszthette volna, hiszen a ház ura soha nem vette feleségül. Ennek oka pedig nem más, mint a jó öreg férfiúi hiúság, hiszen a lány egy magas, karcsú, sudár jelenség volt, Blaskovich pedig, hát, maradjunk annyiban, hogy nem.
Az üzleti géniusz ostobán értelmezett férfiúi büszkeségében úgy érezte, hogy nem mutatkozhat egy nővel, akinek a válláig sem ér. A rejtegetett kapcsolat csaknem 40 évig tartott. Karolina már nem lakott a palotában Blaskovich 1911-ben bekövetkező halálakor. 3 évvel korábban, a hanyatlásnak indult egészségi állapotú férfi édesbús búcsút vett tőle, ő pedig aranykalitkáját egy pártfogója által vásárolt mezőszilasi kúriára cserélte, de végrendeletében is búsásan tett említést a négy fal között tartott kedvesről. A gyermektelen Blaskovich a palotát unokaöccsére hagyta, majd nem sokat tudtunk az épületről, míg 1982-ben Ráday Mihály meg nem kongatta a zajos vészharangokat, Unokáink sem fogják látni című könyvében, számba véve a szebb napokat látott, állagromló ráncosodásnak indult épület gondjait.
Kincsem istállója akkoriban az Úttörő Áruház raktára volt, a kocsiszínt lakássá alakították, a kiürített, kisemmizett épület pedig már akkor évek óta üresen állt. Erre a fájó mondatra került nemrégiben reménykedésre okot adó, pozitív csengésű pont. A belvárosi palotamentő Optinvest Zrt. kaparintotta meg az épületet és engedett bekukucskálni az egyedülálló hangulatú ingatlanba, és bár sokan magyarázták, a zajos kánonban még mindig nem teljesen világos számomra, hogy egyedülálló luxusotthon vagy glamúros rendezvényhelyszín van kialakulóban, de hogy úgy éreztem magam az ódon falak közt, mint Hamupipőke, aki tesz a közelgő éjfélre és esze ágában sincs hazamenni, az biztos. Megfakult selyemtapéták, díszes kerámiakályhák, ólom üvegablakok, helyükre támasztott, szimbolikusan szélesre tárt faragott ajtók, márványkandalló és dülöngélő árnyékszék kérte, hogy telepedjünk mellé, hadd meséljen a pompás múltról, dohos jelenről és vágyott dicső jövőről.
Lovaskocsira tervezett hosszú kapubejáraton juthattunk el egy tüneményes, vadszőlőtől romantikus belső udvarig, lábunk alatt XIX. századi jellegzetes téglákkal, a falakon pedig látványtervek garmadával, amik arról árulkodnak, hogy miként szeretnék az állagóvó szépészeti plasztika után ismét tündöklő fényében megmutatni a palotát. Impozáns, szebb napokat látott lépcsősorok kísérték lépéseinket az emeleti tér termeibe, amik döbbenten nézték, hogy miként szól a falak közt újra zene, pukkannak a pedigrés pezsgősdugók, illatoznak a liliomcsokrok és a nők. Hirtelen támadt, időutazásba vetett hitüket heten, - de nem, mint a gonoszok - ápolgatják építészként, hogy a legtökéletesebb tervek szülessenek, ami jövőre kerülne engedélyeztetésre a tervtanács elé, 2026-ban pedig nekiugranának a renováló kivitelezésnek, ami a kétszintes pincerendszert is kicsinosítaná és új funkciókkal jutalmazná.
Mindig eszembe jut a felvetés, ami Budapestet egy szebb napokat látott, megfáradt dívához hasonlítja, akinek arcán nappali fénynél látszik már a fáradt petyhüdtség, de éjjel, mikor kifestve nekilódul az éjszakának csupa flitterben, boában és illatfelhőben, akkor még mindig hódít és úgy oda tudja csapni, hogy a kockára fazonírozott modernkornak is megmutatja, hogy mi fán terem a jóízű úri-muri. Ezt láttam a minap. Hálarebegéssel tartozom a 3D-s szemüvegű címlappal startoló OCTOGON magazinnak a szíves invitációért, ujjaim pedig csuriban a projekt elkészültéért, mert szerelembe estem, és nem tűnik egynyári futó kalandnak.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
