Szembenézés a traumákkal: Kuszama Jajoi művészi öngyógyítása
Bizonyos nézetek szerint 40 év az a kor, mikor már van múltja az embernek, csak még nem tanult belőle. A logika ösvényén tovább csoszogva megállapítom, hogy 50 év pedig az, amikor már azért tanult valamicskét. Azt a tudást például már pedánsan megfejlődtem, hogy felfogjam, életünkben szinte minden okkal történik, néhanap csikorogva veszünk be hirtelen kanyarokat, állunk egy úttorlasz előtt tovább haladni képtelenül, vagy hasítunk, mint kés a vajban az egymás után zöldre váltó szemaforoknál, csak hogy a közúti metaforánál maradjunk. Ezért aztán a minap Portóban járva cseppet sem sopánkodtam, mikor a begorombult időjárás sírva fakadt és esernyőt biggyesztett mindenki kezébe, hanem hamarjában fedett pályás elfoglaltság után néztünk és csoportosan behömpölyögtünk Kuszama Jajoi kiállítására.
A tortáján immár 95 szál gyertyát fújó néni remek példája annak, hogy milyen keskeny sáv választja el a hóbortosan bolondot a zsenitől.
„A fájdalom, a szorongás és a félelem ellen harcolok nap mint nap, és az egyetlen módszer, ami gyógyír a betegségemre, az alkotás. A művészet fonalát követve rátaláltam egy ösvényre, amely lehetővé tette, hogy éljek.”
Így szól a művész saját ars poeticája, mintegy felvállalva, hogy a lélegzetelállító tárlatra csokorba kötött művei nem többek, nem kevesebbek, mint egy öngyógyító terápia eredményei, amik egy sajátságosan pszichedelikus kirándulás során kézen fognak minket és bepillantást engednek félelmei, gondolatai, a patriarchátusról és a szexualitásról szóló titkaiba.
Élete
Kuszama 1929 tavaszán született Japánban, Macumotóban egy növénytermesztéssel, jobbára magokkal foglalkozó, eléggé defektes családba. A traumákkal dúsan aláaknázott gyerekkorról mindkét szülő gondoskodott a maga módján: apuka nem ismerte a kedvenc graffitimet, nevezetesen, hogy a legtöbb, amit tehetsz a gyerekeidért, ha szereted az anyjukat. Ő bizony rommá csalta anyut, akinek az a remekbeszabott ötlete támadt, hogy a kislányával nyomoztasson apu után, lesse ki a légyottokat, kivel mit és hol csinál, majd plasztikus részletességgel számoljon be mindenről neki otthon, különben lesz nemulass. Kuszama mondjuk nem mulatott, ezért néha pszichikai hadviseléssel, máskor két szépívű pofon árán tudta csak rávenni a 18 karikás detektív munkára, de legalább egy életre megnyomorította a szexualitással való kapcsolatát. 13 évesen aztán az agya megelégelte a dolgot és elegánsan kicsekkolt a valóságból egyfajta furcsa, hallucinációs, villódzó fényű, szédülős menekülőutat kínálva mentőövként, ami aztán szépen megágyazott későbbi munkásságának. Mivel művészi ambícióit a család nem különösebben támogatta, és a konzervatív japán művészvilág sem volt felkészülve arra a tájfunra, amit az ottani szélcsendbe hozott pop artos, minimalista és absztrakt expresszionista alkotásaival, ezért az ötvenes évek végén New Yorkba költözött. Mondjuk neki azért időnként sikerült kiakasztania a Woodstockon edződött, a furcsaságokra sokkalta nyitottabb, befogadóbb amerikaiakat is, például az úgynevezett Kuszama orgia című happeningje még náluk is kicsapta a biztosítékot. Régi rögeszméit és lelki sérüléseit feldolgozandó ilyenkor rávette a művészvilág vállalkozókedvű krémjét, hogy vetkőzzenek meztelenre és üvöltő dzsessz mellett pingáljanak egymásra fehér pöttyöket. Néha maga is beállt a pőre bőrre való piktorkodásba, időnként pedig a rendőrség tett pontot a dzsemborik végére Japánig víve a skandalum hírét.
Sajátságos művészi traumafeldolgozása gyakran nyúlik vissza a gyerekkori gyökerekhez és előszeretettel használja a családi biznisz növénytermesztésből ismert virágmagokat, pollenek mikroszkopikus képeit, amiket tekinthetünk egyfajta női jelképnek is. Művészetének másik pólusa a férfioldalon pattogtatva a labdát a pénisz, amit szimbólumként gyakran alkalmaz puha, kitömött, vászonkesztyűkből eszkábált kanapékon, női ruhán, magassarkú cipőn, máskor képkereten. Az óhatatlanul a fejünkbe tolakodó puhapöcsös áthallás szépen mutatja az életében egyszerre jelen levő szexhez való már-már megszállott vonzódást és a viszolygó undort. Ráadásul tartja és emeli a tétet, mert míg a pőre emberi testekre még fehér pöttyöket biggyesztett, a fallikus szimbólumok minduntalan piros pöttyöket kapnak, és bár erről a magyar populáció egy jelentős részének a túró rudi ugrik be elsőre, Kuszamának azonban bőr és nemibeteg gondozóba kívánkozó fertőzés.
A portói kiállítás
A portói tárlat 160 alkotását három különböző múzeum dobta össze, hogy aztán időrendi sorrendbe és témák szerint rendezzék a festményeket, rajzokat, szobrokat és installációkat a tinédzserkori, második világháború során készült rajzaitól a napjainkig aktív művész legújabb alkotásáig. Teremről teremre sétálgatva a hosszú és produktív karrier nyomain ránk kacsint a Végtelenség, Felhalmozás, Radikális Összeköthetőség, Biokozmikus, Halál és Életerő periódusa. Az ilyen-olyan falloszok, az egyre aktuálisabb halloween tökök és a rendre fel-felbukkanó pöttyök között vezet az utunk. A legenda szerint egyszer olyan hosszan nézett egy virágmintás asztalterítőt, hogy az agya magával vitte ajándékba és felpillantva mindenhová ugyanazt a mintát vetítette falon, égbolton, embereken.
„Ugyanazt a mintát láttam a plafonon, az ablakokon és a falakon, végül az egész szobában és magamon is. Mintha elkezdtem volna kitörlődni, a végtelen idő örökkévalóságában és a tér teljességében forogni, és semmivé redukálódni.”
Ezt a vízióját igyekszik jószívűen megosztani velünk, hallucinációmentes szegény párákkal, mikor a kiállítások látogatóit olyan termekbe tessékeli be, amiknek minden falát a mennyezettől a járólapig fekete alapon fehér pöttyök borítanak, a teret pedig temérdek tükör nagyítja és bonyolítja az elvarázsolt kastély tükörtermévé. A végtelen tér illúziójában lépkedünk, miközben bepillantást nyerünk a művésznő egyszerre briliáns és kissé ijesztő elméjébe. Manapság ott tartunk, hogy Kuszama arca és juj-vörös frizurás portréja önmagában brand, egy popkulturális ikon, akiről GIF-ek készülnek, akinek még életében megadatott, hogy dollárban számolva is sok nullás számokért keljenek el a művei, akit immár kétszer hívott fúziós táncra a Louis Vuitton ház, hogy pöttyözze be jókedvűen a termékeit. Közülük is a Pumpkin Bag ment a legnagyobbat, amin sárga alapon szerepelnek feketével a divatmárka jellegzetes logói, és legutóbb a New York-i Christie’s árverésén robbantottak vele bankot, ugyanis 151,200 dollárért költözött át valaki más gardróbjába a híres töktáska egyik példánya. A második kollaborálós Louis Vuitton valcert két éve járták el feltüzelve a divatvilág és az alkotó rajongóit egyaránt, mikor a párizsi Champs-Élysées üzlete olyan parádés installációt kapott, ami egyszerre volt felkavaró, nagyszabású és rendkívül vicces, szintet lépve a street art fogalmában.
„Azt hiszem, a legvégén képes leszek majd felemelkedni a felhők fölé, megmászni a mennyország lépcsőjét, és lenézni a gyönyörű életemre”
– mondta egyszer magáról a tartalmas és máig aktív éveket maga mögött tudó művész, aki ezzel talán arra célzott, hogy öngyógyító terápiája, az alkotás segítségével végül sikerült rázárnia az ajtót minden traumájára és démonjaira, majd messzire hajítania a kulcsot. Imádom a sorba be nem álló különcségét, a belőle áradó Ady-féle #nemleszekaszürkékhegedőse attitűdöt, aki lényével és munkásságával egyaránt alátámasztja a kedvenc alapvetésemet, nevezetesen, hogy:
Légy önmagad! Mindenki más már foglalt.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
