Nem kérdés, hogy a 2022-es esztendőre a KIOSK csapta rá legstílusosabban az ajtót, mikor december 30-án eldurrantotta a keresztségben a TRUE COLORS nevet kapott atomdurva show műsorát.
Azóta havi rendszerességgel örvendeztetik meg vele a nagyérdeműt, a város életében pedig egy súlyos hiányjel került megválaszolásra, elvégre komoly kihívást okozott, hogy hová menjen az ember egy fincsi kis mulatkára, ha „gesztisen” szólva már elmúlt húsz és elmúlt negyven. Amennyiben nincs kedvünk egy fancy belvárosi helyen elrave-edezni, akkor indulhattunk sanzonokat dudorászni Fűzy bácsi szépen lefogott akkordjai mellé a csöpp kis Piros pezsgő bárba, most azonban előállt a homloktól sarokig luxi és glamúr lehetőség, ahol megmutathatjuk, hogy még mi is tudjuk, hogy mi fán terem a jóféle móka.
A megboldogult húszas években lokálokban és mulatókban dúskáló városunk megérdemelte, hogy tartsuk és emeljük a tétet, és valaki végre leporolja ezt a szép hagyományt. Az Erzsébet-hídról megérkezve a pesti oldalra két impozáns, egymásra tükröződő épület is pazar lokáció lett volna hozzá, ám ott valahogy nem látták meg a lehetőséget benne. A város innovációs felelőse, aki az újabb és újabb hullámok ütőerén sikerrel tartja rajta az erre szakosodott érzékeny kis ujjait, mindannyiunk Hubertje azonban felcsillanó szemmel mondott igent a KIOSK című multi-kulti tetthelyet felkínálva, és sebesen összetoborozta a dream team-et.
A dream team:
Az ötletadó Sári Évi mellé még betagozódott ő maga producerként. Mindannyiunk kedvenc Manyija, a két lábon járó tűpontos stílusérzék, Lakatos Márk lett a hangzatos nevű art director. Túri Lajos érdeme a fergeteges koreográfia. Az aranytorkú csapatot pedig Sári Évin kívül az X-faktorból ismerős Péterfy Kinga és Ekanem Bálint, Feng YaOu és az a Veres Mónika Nika alkotja, akinek már a beskálázása is világszínvonalú.
Rajtuk kívül még szaxofonos, kongás, hegedűs, a magasból lecsüngő artisták, egy bizonyosan csont nélküli kaucsuklány és tizenkét, nulla százalék testzsírszázalékkal bíró bitang táncos gazdagítja a néhol meghökkentő és vérpezsdítő élményt. Az alapötlet tagadhatatlanul az ibizai ikonikus helyre, a Lio koncepciójára hajaz, de legalábbis efféle lokálokban inspirálódott kissé, ahol szintén szögmérővel és vonalzóval rajzolt szobortestű táncosok és nagyszínpad-gyanús pacsirták biztosítják a több képből álló, modern revüt.
A jelenetekből álló előadást végig átjárja a fülledt bujaság, de nem az izzadt, közönséges változata, csak az a csiklandósan illatos, amitől valahogy máris cinkosabb a tekintetünk és új ötleteket pörgetünk a fejünkben a régi kedvessel. Érdemes otthon hagynunk a zöld szemű kollégánkat, a féltékenység címűt, mivel a táncos lányok nem ritkán az asztalunk mellett, karnyújtásnyi távolságra rázzák, az énekesek pedig időnként a fülünkbe suttogva adnak személyre szabott koncertet izgalmasra libabőröztetve nyakunkat a leheletükkel.
A mi asztalunknál ebből mondjuk lett diplomáciai bonyodalom, de végül egy semmi kis húsz perces békéltető tárgyalás meghozta a hőn áhított világbékét, pedig az imént emlegetett Lioban az is simán belefér, hogy a 90/60/90-es, kizárólag neccbe csomagolt táncos kislány a szájából adja át a nyalókát a miénkbe. Ezt itthon csak akkor próbálnám meg, ha a felszolgálók közt akad halottkém is.
Mindegy is, parádésan megtalálták a már pajkosan könnyűvérű frivolságban térdig járó, de még távolról sem bazárian közönséges egyensúlyt egy olyan popslágerekre épülő, minden fülnek ismerős revüvel, amire már kopogó szemmel éhezett ez a város. Nézhetjük pénztárcabarát-módon karzatról, a bárpultról koktélért csettintésnyi közelségből, távolabbról, közelebbről vagy egyenesen vacsorával egybekötötten boxból, hogy mindenki láthassa: itt aztán kemény munkával megkeresett pénzek forognak fenn.
A lényeg, hogy a 22 órás kezdésig foglaljuk el a bázist és hozzuk magunkat üzemi hőfokra, hogy aztán átadhassuk magunkat az esztendő minden bizonnyal egyik legmaradandóbb élményének, amit két és fél hónapnyi izzasztó munkával és ötleteléssel sikerült ilyen könnyeddé és látványossá varázsolni. Legközelebb március 24-én tárják szélesre a kapukat és a szívüket, hogy mi odacsaphassunk és méltón zárjuk le a péntekkel a munkahetet. Ez pedig nem, nem egy fizetett hirdetés, csupán nettó elismerés és kristálytiszta áhítat. És ámen!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
