Áldozat hibáztatás helyett áldozatvédelmet! – ezért is küzd a NANE

Lássuk be, minden nőnek bejönnek a rossz fiúk a hamvasan bakfisos, tapasztalat-betakarítós időszakban, amikor olvadozunk a James Dean típustól, szája sarkába lökött cigarettával, motornak dőlt, lazán hányaveti testtartással, szavát se hidd el-tekintettel. A fenti sorokat még leírni is csak nosztalgikusan sóhajtozva és bepárásodott tekintettel tudom, de életünk párjául mégis évezredes életösztönből kifolyólag a jófiút választjuk, akiről zsigerileg érezzük, hogy megfelelő férj-és apa-matéria lesz. Mármint a többségünk, néhányunk ugyanis csúfosan benézi és csak időn túl derül ki, hogy bizony egy himpellérhez vagy egyenesen egy agresszorhoz ment hozzá. Ilyenkor aztán rendszerint eluralkodik a szégyenérzet, a dolgok még a közvetlen környezetünk előtt is leplezése, legrosszabb esetben pedig konkrétan az önvád.

Speciel én nem vagyok egy túlérzékeny mimóza alkat, aki mindenki gondját-baját a nyakába veszi, de úgy látszik, hogy a gyerekeimet ennek ellenére más szellemiségben neveltem, mert mindegyikük afféle mentőexpedícióként éli az életét fűt, fát, tücsköt és bogarat igyekezve visszanoszogatni a helyes útra. A legidősebb konkrétan NANE-tag lett, eleinte csak csendes aktivistaként, egy ideje pedig már időnként az ő keze végződik a Nők a nőkért együtt az erőszak ellen egyesület segélyvonalas készülékében, ahol nem ritkán egészen hajmeresztő életutakkal találkozik. Időnként a húgát és engem is eldelegál hatalmi szóval egy-egy gyűlésre, ahol arctalan bábuk emlékeztetnek egy névvel és egy életkorral rápingálva a családon belüli erőszak áldozataira. Egy egész bábuerdőn keresztül vezet az út az előadóteremig, ahol aztán a megmenekült nők mesélik el már megkeményedett vagy még el-elcsukló hangon a kálváriájukat, ami a teljes kiszolgáltatottságig és önmegvetésig tudta sodorni őket. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez csupán távoli, aprócska falvakban, iskolázatlan emberekkel történik, de nemrégiben alig két utcával odébb vertek agyon az otthonában egy nőt, itt, Buda tetején, ahol még a domb is rózsából van, pedig többször jelezte a rendőrség felé, hogy ami náluk történik, az véleménye szerint jócskán túlmutat az otthoni tányércsörgésen és torzsalkodáson.

Minden ötödik nőt ért már élete során fizikai bántalmazás a partnere részéről, ami jelenleg Magyarországon több, mint 760 ezer nőt jelent számszakilag, ami pedig még ennél is durvább, hogy több mint 226 ezer nő él fizikailag is bántalmazó kapcsolatban életvitelszerűen hazánkban.

Nekik próbál a NANE segítséget, támaszt, jó szót, megértő fület, jogászt nyújtani. Nézetük szerint a feminizmus egy olyan radikális eszme, mely szerint a nő is ember, akit nem csupán megütni nem elegáns, de a bántalmazás összes többi formája is kerülendő, ugyanis nem csak a szép ívű jobb horog meríti ki az agresszió fogalmát. Létezik a szóbeli, verbális erőszak, ami a nők lekicsinylését, kigúnyolását, nevetségessé tételét jelenti, és jócskán ego-romboló, önbecsülés-kurtító hatású, különösen, ha még holmi magas decibelszámú fenyegetőzéssel is megfűszerezik.

Másik ínyencség a lelki erőszak, ami a nő barátaitól, kedvelt elfoglaltságaitól, munkaidőn kívüli hobbijaitól való elszakítást jelenti folyamatos kontroll alatt tartással, elszámoltatással, dühkitörésekkel, féltékenységi nagyjelenetekkel megspékelve.

A testi erőszakot gondolom nem kell tüzetesebben taglalnom, legfeljebb csak míg tisztázzuk, hogy ehhez nem szükséges elcsattannia egy pofonnak, mivel a fogalmat már kimeríti egy lökdösés vagy teszem azt egy bezárás is, közben pedig folyamatosan azon gondolkodom, hogy vajon miért van ennyi kishitű, önbecsülésből bukásra álló férfi, aki nem ismeri fel, hogy csupán az él vissza a fizikai fölényével, akinek szellemi nincs.

Egyéb ínyencségek még a szexuális és a gazdasági erőszak, mikor a nőt lebeszélik a munkába járásról, otthon tartják, majd kiszolgáltatott helyzetbe hozva nyomorgatják, ha pedig dolgozik, akkor a fizetését fillérre elszámoltatják, kiadásait megkérdőjelezik, esetleg az egész summát konkrétan elkobozzák.

Igen, egyik jobban hangzik, mint a másik. Erre az alaphelyzetre kopogott be kínai családegyesítő kollégánk, Covid, ami még ráadásul rá is zárta az ajtót ezekre a családokra a víruson kívül egyéb gondokat is a nyakukba szabadítva, teszem azt a munkahely elvesztését, a napi kiadások feletti aggodalmat vagy az összezártság miatt fennálló feszültségfaktort. Érdekes módon egy ideig némán hallgattak a segélyvonalak az értetlenség barázdáit rajzolva a szakértő homlokokra, míg aztán megfejtették a feladványt: a szoros emberfogás miatt a nőknek egészen egyszerűen nem volt módjuk egyedül maradni és telefont ragadni. Aztán néhány hét elteltével elkezdtek égni a vonalak és elképesztő hívás cunami zúdult a segélyvonalazó diszpécserekre, mert az egyre tűrhetetlenebb helyzetet egy ruhásszekrénybe bújva vagy a szomszéd kutyáját sétáltatva is el szerette volna egy illetékesnek panaszolni a szerencsétlen. Kalandos történetek vannak mögöttük jogászok agytekervénytornáival, mantra hangú pszichológusok léleksimogató, bizakodást keltő szavaival, amik arról regélnek, hogy fog még sütni a nap és terem még a fán boldogság, anyaotthonokkal, konkrét szöktetésekkel, nem a szerájból.

Két lány után nagyon vártam, hogy fiam szülessen, pedig már akkor óva intettek a tapasztaltabbak, hogy ez a fa sokkal keményebb, mint amihez a fejszém szokott, hiszen a feladat összetettebb, mivel egyszerre kell úriembert és kis zsiványt nevelnem a megfelelő arányokat eltalálva. Miközben ez a régi rigmus dobol a fülemben, azt gondolom, hogy sok anyának elfelejtették az eszébe idézni ezt az intelmet és csak a zsiványságra koncentráltak, így életben tartva ezt az avítt, elnyűtt macsó feudális társadalmat.

„Aki gyermekek vérét ontja,
Ki gyöngét üt és védtelent,
Annak nem adhatunk kötél helyett,
Börtönévből végtelent!”

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock