Szeifert Natália: Zárvatermő

Figyelem őket. Apát és Ilma nénit. Három hónapja figyelem, hogy hetente egyszer vagy kétszer, délután öt körül megfordul a táblácska a virágbolt ajtaján, apa kocsija behajt az épület mellett, és a zöld lemezkapu azonnal bezáródik mögötte.

Az egészről egyébként csak azért tudok, mert ők nem figyeltek eléggé.

Legtöbben úgy mesélnék el, hogy véletlenül jöttek rá, de ez pontatlan lenne. Igaz ugyan, hogy nem vélte volna senki, hogy éppen aznap ott járok, és éppen észreveszem apa öngyújtóját Ilma néni virágkötőpultján, hiszen, ha vélték volna, ha számítottak volna rá, akkor biztos jobban odafigyelnek. Ez csak egy véletlenszerű dolog, mint minden, amit általában az egyszerű emberek véletlennek tartanak. Még az sem igazán. A legtöbb véletlennek mondott esemény tényleg véletlenszerű, azaz nem lehet számítani rá, de csak azért, mert nem tudunk minden információt, befolyásoló tényezőt összegyűjteni róla. Ha tudnánk, a napnál is világosabb lenne a bekövetkezése, tehát törvényszerű. Szóval ez, hogy megtudtam, hogy Apa Ilma nénihez jár titokban, még csak nem is véletlenszerű, mert Apának és Ilma néninek csak egyetlen körülményt kellett volna figyelembe venniük, azt, hogy ha árulkodó tárgy marad az üzletben, az, mint a neve is mutatja, előbb-utóbb árulkodni fog.

Engem különben zseninek tartanak.

Az osztálytársaim, akik már nem sokáig lesznek az osztálytársaim, a tanárok is, akik már nem sokáig lesznek a tanáraim, mert most augusztusban, amikor tizenegy éves leszek, egy másik városba költözünk, ahol magántanuló leszek, de még az is lehet, hogy külföldre, ha Anyának lesz állása. A bátyám is zseninek tart, de ő már nem lakik itthon. Apa is annak tart. Én utálom, ha így neveznek. Persze, tudom, hogy okosabb vagyok náluk, de ez egyáltalán nem nagy dolog, hiszen ők buták. Azt is tudom, hogy nem örülnének annak, hogy butának nevezném őket. Nem is szoktam.

Egyedül Anya nem mondja rám, hogy zseni, mert ő is elég okos. És szép is, szerintem a legszebb nő a világon. Itt dolgozik a városunk egyetlen rendelőintézetében, ugyanazon a folyosón van a rendelője, ahol a Gál doktornak és a Csabay doktornőnek, de sajnos ők is buták. Anya meg én tudjuk is ezt róluk, nem beszéltük meg, csak tudjuk. Az, hogy valaki háziorvos, még nem jelenti azt, hogy okos, azt meg semmiképpen, hogy olyan okos, mint Anya. És semmiképpen nem olyan szép. Anyának arányos az arca, nagy a szeme, ami értelmet és nyitottságot sugároz, ezzel bizalmat kelt az emberekben. Ezt egy könyvben olvastam, amely arról szólt, hogy hogyan ítéljük meg a világot, benne az embereket az első benyomásaink alapján, és miért alakult ez így.

A nagy szem még azért is előnyös, mert az emberek, akik nem olvasták azt a könyvet, meg azok is, akik olvasták, de azután elfelejtették, mint a legtöbb dolgot, amit olvastak, tudattalanul összekapcsolják a gyermeki ártatlansággal, tudniillik a gyermekek szeme arányosan nagyobb a fejükhöz képest, mint a felnőtteké, ezért aztán a nagy szem örökké azt a benyomást kelti, hogy az illető olyan tiszta, mint egy gyermek. Vannak, akik azt is szeretik gondolni, hogy védtelen, oltalomra szorul. Nekem is nagy a szemem.

Továbbá gyönyörű loknis hajam van, mármint akkor, ha nem kócolódik össze, és soha nem hagyom levágni. Nem is akarják. Az az igazság, hogy már elég kevés olyan dolgot akarnak csinálni velem, amit én nem akarok. Nem kényszeríthetik rám az akaratukat, én tudom, de ők mintha észre sem vennék. Azt hiszem, tényleg nem is veszik észre, de ebben még nem vagyok biztos, ehhez kell még egy kis megfigyelés.

[...]

Anya az egyetlen, aki nem tesz fel hülye kérdéseket. Például, hogy miért sétálok mostanában mindig csak a dísznövénykertészet felé.

Régebben is jártam arra, de most már másfelé nem is megyek. Ilma néni sokszor behívott, virágokat adott nekem, amiket sosem szerettem, de pár éve különösen utálom őket, mióta megtudtam, hogy tulajdonképpen a növények nemi szervei. Ilma néni mindig rendes volt velem, megengedte, hogy járkáljak az üvegházában és az egész kertészetben, hogy megtehessem a megfigyeléseimet a különféle növényekkel és néhány rovarral kapcsolatban. Azt mondta, ha híres botanikus leszek, majd írjam bele az emlékirataimba. Eszem ágában sincs botanikusnak lenni, persze, ennél azért komolyabb tudós szeretnék lenni, habár addig sokat kell még tanulnom, de Ilma nénit máris beleírom a feljegyzéseimbe, örülhet.

Ilma néni buta, ami még, mint a fentiekből kiderült, nálam nem ok a gyűlöletre, hiszen majdnem mindenki buta, én ezt megszoktam. Talán nem is pontos, hogy gyűlölet, ez túl sokat jelent. Az emberek érzelmi skálájáról már sokat olvastam szakkönyvekben, de még sima szépirodalomban is, ami azért nem olyan érdekes, mint a tudomány, de például arra jó, hogy életszerűen bemutat sok mindent abból, amit a tudomány leír. Olyasmi, mint a kísérlet megfigyelése belülről. És Anyának negyedévente jár egy pszichiátriai magazin is, abba is bele szoktam nézni, az legalább mégiscsak orvostudomány.

Szóval, tudom, hogy a gyűlölet egy eléggé intenzív érzelem, és magamon egyelőre nem tapasztalok semmit, ami arra utalna, hogy intenzíven érzek Ilma néni iránt. Nem szeretem, talán utálom, de igen, a gyűlölet, az túlságosan erős kifejezés lenne.

Azonkívül, hogy buta, még özvegy is, ezt majdnem elfelejtettem fölírni. A férjével kezdték ezt a kertészet dolgot, Simon bácsival, akit én is ismertem, igaz, nem nagyon emlékszem rá. Három éve halt meg autóbalesetben.

Azóta az egész kertészet az Ilma nénié. Úgy egy kilométerre van tőlünk, az gyalog semmi. Mások ritkán járnak arra, pláne gyalog, mert az már a településünk határa, utána csak a benzinkút és az áthúzott tábla van. Ilma néni háza aljában az utca felé nyílik a virágbolt, ott adja el a növényi ivarszerveket és néhány teljes növényt cserépben. Az üzletből át lehet menni a konyhájába, ami tulajdonképpen a ház maga, az emeleten hálószobákkal. Az épület mögött van az üvegház és a kert. Az izgalmasabb növények természetesen nem az üzletben vannak. A kertben lévők közül is leginkább egy érdekel, főleg mostanában (Ricinus communis L.), hogy itt az ideje a termésnek, és be kell gyűjtenem a magvait. Minden nap elhozok párat a terméséből, nem akarom hirtelen feltűnően megkopasztani. Nagyon tetszik a magház külseje, alakja, rajta a kis tüskék. Minthogy zárvatermő (Magnoliophyta), a termése zárt kis gubó, amely három részre esik szét, minden részben egy-egy barna foltos mag van. Mint valami kis dundi bogarak. Szép fényesek.

Nem azért járok oda most már három hónapja majdnem minden délután, hogy amikor eljövök Ilma nénitől, még várakozzak a szemközti üres telken a fák közé bújva, hogy megjelenik-e apa autója, de néha ott maradok. Fél öt és hat között szokott érkezni, leggyakrabban kedden, amikor Anya ügyel szerda reggelig. Olyankor Ilma néni megfordítja a táblácskát az ajtón, onnantól azt látja, aki arra jár, hogy zárva, és Ilma néni megnyomja az automata gombját, hogy az átláthatatlan zöld kapu mihamarabb bezáródjon Apa kocsija mögött.

Legföljebb fél hatig várok, ha addig nem látom, hazamegyek. De ezt már csak ritkán csinálom, mert elsősorban a magokért megyek, és azért, hogy semmi szokatlan ne legyen majd abban, hogy ott jártam.

Nehéz helyzetben voltam, mert nem tudom pontosan kinyerni az olajból a hatóanyagot, de tudom, hogy ötszáz mikrogramm kell, minimum. Csakhogy nem tudom, egy magban mennyi van, mert lehet, hogy három is elegendő, de lehet, hogy húsz kell. Továbbá egyáltalán nem biztos, hogy minden magból teljesen ki tudom sajtolni az olajat. Anya nagy patikai kőmozsarát, amit semmire sem használ, csak az íróasztalán tart, már elkértem régebben, sajtoláshoz beválik, igaz, a magokat nagyon szétroncsolja, ezért gézen átpasszírozom.

A múlt héten szükségesnek láttam egy kísérlet elvégzését. Huszonkét magot préseltem ki, és az olajat tejbe kevertem, azt pedig egy kis gumidugós üvegbe raktam. Ezeket mind Anya holmijai közül kértem el, mondtam, hogy kísérlethez kellenek és Anya ideadta. A kertszomszédunkban lakott egy irtó ideges harci kutya, többször volt már gond vele, ezért a gazdája, Kirsch Imi bácsi, akivel egyébként semmilyen viszonyban nem vagyunk, egy vastag láncra verve tartotta, a kutya meg állandóan ugatott, néha olyan sokáig, hogy berekedt. Anyát nagyon idegesítette. Engem is idegesített. A hátsó drótkerítésen bújtam át hozzá, ott, ahol a sarokban fel van kissé pöndörödve. Sosem járunk a kert végébe, be is nőtte a gaz, de azért még át lehet férni, főleg egy gyereknek.

A kutya ott volt a szokásos helyén, a lánc végén, az ól előtt egy alumíniumtál. Ugatott, mint az őrült, de nem féltem, hogy kijön a gazdája, hiszen már mindenki megszokta, hogy csak ugat egyfolytában. Tudtam, hogy nem fog rám támadni. Csak állt az óltól pár méterre, ameddig a lánc engedte, morgott, de már nem ugatott, én meg végig folyamatosan néztem bele a szemébe, amíg odaöntöttem az alumíniumedénybe a tejet. Aztán hátráltam a kerítésig, ahová tudtommal már nem ért el a lánca, és gyorsan visszabújtam. A drótháló mögül figyeltem egy darabig, mozdulatlanul. Nem ment rögtön az edényhez, úgyhogy várnom kellett. Ugatott még egy kicsit, szinte teljesen berekedt, aztán úgy tíz perc múlva mégis megszagolta a tejet. Attól tartottam, hogy megérzi benne a kis pluszt, de nem érezte, vagy nem tudom, mindegy, lefetyelni kezdte. Amikor kiitta, én megnyugodva indultam vissza a ház felé, hallottam, hogy éppen úgy ugat, mint máskor, rekedten és idegesítően. Ez pénteken délután volt, és szombaton már egyáltalán nem hallottam.

Nem akartam kérdezősködni, úgyhogy napokba telt, mire biztosan megtudtam, hogy megdöglött.

A gazdája azt mondta, hogy lehet, hogy idegrohamot kapott az állandó ugatástól, nem lenne meglepve, azzal a szerencsétlen állattal amúgy sem stimmelt minden, vagy lehet, hogy beevett valamit, mert lehetetlenül nagy kupacot fosott a kertbe még utoljára. Még csak nem is gyanakodtak. Ezt tehát sikeres kísérletnek könyvelem el.

Azt állapítottam meg, hogy a szükséges adag duplája biztosan hatásos, úgyhogy ma, a nyári szünet egyik legkellemesebb délelőttjén negyven mag aprólékos kipréselésébe fogtam. Az eljárás nagyon fárasztó, többször pihentetnem kellett a kezemet, és ahogy elnézem, a tenyeremben is keletkezett egy-két vízhólyag, de végül megvolt az olaj. Gondosan átszűrtem a gézen, jól összecsomóztam és még kipréseltem belőle, amit csak tudtam, aztán hozzávettem még tíz szemet, azt is kipréseltem, biztos, ami biztos. Porüvegfiolába töltöttem, na az volt csak igazán nehéz, még jó, hogy sokat csináltam.

Ahogy máskor, ma is kettőkor indulok a sétámra, negyed háromra kényelmesen a dísznövénykertészethez érek. Ilma néni félig teli kávésbögréje ma is ott lesz a virágkötőpulton, és ő ma is hátra fog menni a konyhába, azon keresztül a mosdóba, és azt fogja mondani, hogy arra a pár percre rám bízza a boltot.

És ma sem lesz abban a pár percben semmi, semmi szokatlan, semmi olyasmi, amire holnap vagy holnapután különös egybeesésként emlékeznének.

Az írás eredetije az Alibi hat hónapra – Véletlen című kötetben jelent meg.