15 perc hírnév helyett 15 perc szégyen

A címben akad némi áthallás az 1968-as Andy Warhol jövendölésre, mely szerint mindannyian híresek leszünk 15 percre, mely tézisre Bansky, a brit politikai aktivista és graffitiművész tromfolt rá 2012-ben, hiszen szerinte a jövőben mindenki névtelen lesz 15 percre. Ám míg a híresség és a szürke masszába való beépülés kinek-kinek másként cseng a fülének vonzóan áhítottnak vagy lidércnyomásszerűnek, addig a nyilvános megszégyenülés nem hogy 15 percig, de bárhány másodpercig is oxigénhiányos hosszúságúnak tűnik.

Még akkor is, ha a dokumentumfilm során professzorok, írók, neurológusok, pszichológusok és kultúrtörténészek bizonygatják kánonban, hogy a rituális és nyilvános megalázás távolról sem egy újszerű momentum az emberiség erkölcsi bizonyítványában. Már akkoriban, mikor egészen kicsi, ám annál zártabb közösségekben éltek évszázadokkal ezelőtt emberek, igyekeztek kialakítani egy viselkedési normát, aminek a nem betartása az ejnyebejnyén túlmutató következményeket vont maga után. Hogy mást ne mondjak, Kínában egyszerűen bezárták a renitenst egy ketrecbe és otthagyták. Mediterrán területeken leborotválták a haját és leégették a testszőrzetét billogul. Az ókori görögök valóságshow-szerű kiszavazásokat tartottak, mellyel 10 évre száműzhettek bárkit a szigetükről, amit cserépszavazással hajtottak végbe, ez egyébként osztrakiszmosz görögül, ez pedig nagyjából az egyetlen szó, ami beugrott most a történelem érettségi tételemből, mint rendkívül hasznos tudás. A XII. századi Angliában már találékonyan kátrányba fektették és tollba hempergették azt, aki kihúzta a gyufát, alig 100 évvel később pedig már feltűnt a karokat és fejet fogva tartó kaloda, amivel járó magatehetetlenséget kihasználva oda fajult az emberi bosszúszomjas lelemény, hogy a béklyóba kötött nem okvetlenül élte túl az elvetemült népünnepélyt. Ezt a kalodát és a pellengért váltotta fel a bulvár, aminek mindenre kiterjedő figyelme lecsaphat bárkire a kegyelem szót hírből sem ismerve, és onnantól, hogy a nyomtatás és a bulvár szó megismerkedtek és kézen fogták egymást, a megaláztatást máris pénzre lehetett váltani.

A dokumentumfilm során különböző nemű, korú, bőrszínű, iskolázottságú és anyagi helyzetű emberek történeteit ismerhetjük meg, akik egyszer csak a semmiből a célkeresztben találták magukat skarlát betűvel a homlokukon egy butaság, egy hiba vagy egy teljesen vétlen félreértés miatt. Ezen esetek megítélése egyenként és összességében is véleményes, minimum sajnálatos, de hogy producerasszony Monica miként keveri magát közéjük ilyen nagyvonalúan, az teljes rejtély számomra.

Rég elintegettem magamról azt az ártatlanul hamvas pírt, ami azt feltételezné, hogy a Fehér ház az orálisra jól rímelő ovális irodája még sosem látott volna hasonlót, pláne mivel előtte már Kennedyktől is volt hangos. Feltehetőleg nem Monica volt az első és nem is az utolsó gyakornoklány, aki valahogy, talán a szőnyeg egy rakoncátlan ránca miatt megbotlott és térdre esett az éppen regnáló elnök előtt. A frivol történet onnantól vesz ellenszenves kanyart számomra, hogy a kis hölgy ilyen előrelátóan elpakolta azt a kék kis rucit, amin a becsületével sorsközösséget vállalva folt esett. Ezt mindössze két okfejtés magyarázhatja: vagy valamiféle remény, hogy a bizonyítékot felhasználva előnyt kovácsolhat magának, mely viselkedésformát a köznyelv lássuk be, hogy csak számító rüfkeként aposztrofálja, vagy besározási, lejáratási céllal, ami szintén nem teszi kategóriákkal szimpatikusabbá, sőt. Boris Becker a megmondhatója, hogy Clinton járhatott volna rosszabbul is, de gondolom rajtuk kívül is férfiak garmada sajnálja, hogy nem olvasott kellő figyelemmel Balzacot, aki már réges-rég megmondta az idevágó tutit, nevezetesen hogy „egy szerelmes nőtől minden jó elvárható, de minden rossz kitelik.”

Az emberiséggel együtt született meg a káröröm fogalma. A vehemens érzelmeket kiváltó focimeccsek szurkolóinak agyát, reakcióit vizsgáló kísérlet során kiderült, hogy bár elképesztő mértékű pozitív agyi aktivitást vált ki, ha a szívünknek kedves csapat gólra váltja a kínálkozó helyzetét, ám ettől kategóriákkal nagyobb boldogságfaktorral jár, ha az ellenfél pórul jár valamiképpen. Ez van. Én azzal a gondolattal vigasztalom magam, hogy már a szellemi fejlődésemnek egy sokkal magasabban iskolázott szakaszában járok, mikor már felfogtam, hogy az élet egy hullámvasút, ahol néha szédülős magaslatokba ível a sorunk, máskor azonban rémülten robogunk az ismeretlen mély felé, ezért a káröröm messzire elkerül, hiszen tudom, hogy egyszer fent, máskor lent, legfőképpen pedig azt, hogy ma ő, de holnap talán én. Lássuk be, hogy nem mindenkinek sikerül erre a gyakorlati következtetésre jutnia, és nekem is göröngyös, dúsan aláaknázott út vezetett idáig, néha talán ma is elbukom. Az átlagember azonban tény, hogy imád az interneten fröcsögni, észt osztani és kiventilálni magából arctalanul a napi felgyülemlett feszültségét, valamely félismeretlenbe törölve a lábát büntetlenül. Marc Zuckerberg létrehozott egy várost, ahol nincs rendőrség és mindenki azt állíthat és úgy gyalázkodhat kedvére, ahogy csak a cseppet sem úri kedve diktálja, az 1996-ban elfogadott 230-as cikkely lehetővé teszi ezt neki számonkérési lehetőség nélkül az USA-ban. Ausztrália, az Egyesült Királyság, India, Franciaország és Németország is olyan rendelkezést hozott már, minek értelmében szankciókkal sújtható az az internetes portál, amelyik gyomlálatlanul hagyja a kertjében tevékenykedő gyalázkodókat. A leghasznosabb azonban az lenne, ha egyrészt mindenki a saját portáján sepregetne a saját szálkájával és gerendájával foglalkozva, másrészt mindenkinek lenne egy olyan egészséges önképe és magabiztossága, amiről leperegnek az efféle csacsiságok.

Hiszen tudjuk, hogy a kellő magabiztosság nem azt jelenti, hogy mindenképpen szeretni fognak, hanem azt, hogy nem baj, ha nem.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty