Drive to Survive 5: folytatódik a hajsza a túlélésért

2019 óta robbant bankot az amerikai médiaszolgáltató a száguldó cirkuszt nyomon követő reality dokumentumsorozatával, ami az eredeti tervek szerint leskelődésre szakosodott, de itt-ott már picit gyanús, hogy megrendezett jeleneteket is tartalmaz.

A Haas csapatfőnöke, Günther Steiner valóban óriási forma médiaarcnak tűnik, de ebben a szériában különösen a kezére játszva jól jöttek ki a poénok és egy, a csapatfőnökök közötti egyeztetés is kissé hamiskásan parázs vitává lobbant, ami különösen furcsa a Mercedes osztályfőnökétől, Toto Wolftól, aki jellemzően minden reggel botox-szal zuhanyozva öli el az arcizmait, hogy egy rezdülés se árulja el a hangulatát. Ehhez képest most magas lángra tekerve folyt a beszólogatás, szurkálódás és tinilányos intrika, hiszen felismerték a közönség és a közösségi média erejét is amerikai filmekből kiollózott módszerekkel, tehát tudják jól, hogy kutya és/vagy gyerek kell a közönség sóhajtozásához, ezért az olajos kezű szerelőket lassanként felváltják a paddockban kutyájukat sétáltató pilóták és gyerekükkel a nyakukban közlekedő csapatfőnökök, hogy minél inkább magukra tudják irányítani az ott lebzselő Netflixesek mindent pásztázó kameráit.

Tíz epizódon keresztül pörgették végig az elmúlt szezon eseményeit a főbb pontokat érintve.

Felelevenítették a nemrég szülinapos orosz-ukrán (h)arcoskodást, ami azon nyomban kiütötte a versenynaptárból Szocsit, mint biztos szeptemberi helyszínt, és a Haas csapatot is jócskán kellemetlen helyzetbe hozta, hiszen főszponzoruk, az Uralkali körül a hivatalos közleménye szerint elfogyott a levegő, és leradírozták magukat a támogatók sorából, velük pedig járulékosan ment a levesbe a pilóta, Nyitika Mazepin is. A helyére visszahívták azt a szó szerint ajtócsapkodással távozó Kevin Magnussent, aki azóta versenyautó közelében sem járt, mégis már az első futamon pontszerző helyen végzett, ezzel a szégyen árnyékát vetítve a csapattárs Mick Schumacherre. Ennek kapcsán egy egész fejezetet szenteltek annak, hogy boncolgassák, vajon az alma válik-e vízzé és a vér gurul-e messze a fájától. Kicsit úgy tűnik, hogy igen, hiszen bár ebben a szezonban a kis Schumacher gyerek végre össze tudott gereblyézni egy 8. helyet, de apuka tálentje azért mikroszkóp alatt sem fedezhető fel benne szerintem. Csak mondom.

Felelevenítették a teljesen újratervezett, merőben különböző versenyautók első botladozó lépéseit a szezont megelőző utolsó teszteken, amin a mezőny többsége gumilabdaként pattogott végig, mely jelenséget delfinezésként aposztrofálták a magas IQ-jú állat mozgásformájára utalva, ami a szemnek talán tetszetős látvány a vízben, a betoncsíkon ugrálva 220 felett azonban kevéssé gerinc-barát.

A csapatok többsége relatív gyors megoldást talált a problémára, a Mercedes azonban még a sokadik futamon is pattogtatva haladt starttól célig, hogy a duzzogva bizonyítani akaró Hamilton a derekát fogva kászálódott ki sajgó testtel a versenylabdából. Nagyjából a szezon közepére állt helyre náluk a világ rendje, ami azonnal visszadobta a Mercedest a játékba, de addigra már a Red Bull és a Ferrari úgy elhúzott, hogy nem volt esélyük igazán közel kerülni a trófeáért lobogó tűzhöz. Mert bizony, tavaly végre a Ferrariban is lobogott a tűz. Vak tyúk is talál szemet-alapon végre sikerült egy jóféle, akár száguldásra is alkalmas autót kreáljanak, pilótákból is akad náluk két tehetséges is, ezért a vörös ágaskodó paripáért rajongó tifosik alig hittek a szemüknek, mikor semmi kis 910 nap után végre ismét Ferrari pilótákat láttak a pódium legmagasabb fokain. Most, hogy így minden együtt volt a sikerhez: autó és versenyző is, ezért a végső diadalt elkerülendő bevetették maguk ellen a totális hülyeséget, mint stratégiát.

Hol nem hívták ki kerékcserére az élen haladó versenyzőjüket, hogy aztán az ideggörccsel nézze végig, amint az elrongyolódott abroncsain cammogva elhasít mellette a komplett mezőny, máskor viszont kihívták, de mindkét autót egyszerre, ezért szép komótosan egymás mögött állva a boxban tartottak kis kávészünetet. Nem csoda, hogy a Red Bull csapata időnként a Ferrari csapatfőnök, Mattia Binotto fényképét tette ki náluk a „Hónap dolgozója” plakátra, hiszen az energiaitalos csapat sikeréért általában ő tette a legtöbbet. Egy csendes, bozontos hajú, szerethető figura, de tipikusan afféle Lúzer FC-matéria.

Apropó Red Bull, na rájuk pedig a többi csapat ment árulkodni, hiszen a tavalyi évtől az esélyegyenlőség nevében bevezették a költségplafont, amit ők csak afféle ajánlásként értelmeztek. Egy darabig megillette őket az ártatlanság vélelme, de végül ebből semmi sem maradt, sem ártatlanság, sem vélelem, a sánta kutyát hagyományosan utolérték, a fülük mögött lakó nemhogy vajról, de teljes margaringyárról pedig jól árulkodik, hogy alig-alig morgolódva fizették be a több millió dolláros büntit.

Természetesen átigazolás-keringőben sem volt hiány: egyik-másik nem szűkölködött ármányban, meglepetésben, már-már árulásban. Az eredetileg svájci pártatlanságot megcélzó dokumentumfilm elárulja magát, ahogy tálalja az eseményeket. Az óriási tehetségként beharangozott Oscar Piastri pálfordulását meglehetősen neheztelően prezentálja, szép szemű Pierre Gasly döntésével egyetért, a megosztóember rosszfiú Alonso átigazolását pedig gyakorlatilag rehabilitálja egy bejátszott, emelettel odébbról kihallgatott beszélgetéssel, amiből kiderült, hogy a beígért szerződésre hiába várt a spanyol a Hungaroring hétvégéjének péntekén, azaz nem ő szegte meg a szavát, hanem a csapata, pedig az az ő hathatós segítségével csípte meg bravúrosan a konstruktőri negyedik helyet. Mivel évtizedes elfogultság a kórismém vele kapcsolatban, ezért más véleményt meg sem hallgatok, holmi észérvekkel is teljesen felesleges próbálkozni, ilyesmiktől kérem kíméljenek.

Hogy ki döntött jól és rosszul a 19-re is lapot húzva, az kisvártatva kiderül, mikor vasárnap délután Bahreinben feldübörögnek a szívemmel együtt a drága pénzen vett lóerők. Addig pedig maradnak a vérmes remények, hiszen több csapat szeretné hatost dobva megmutatni, hogy ki nevet a végén ebben a revans című, igen drága társasjátékban.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Instagram