Osvárt Andrea: Belém tört az ördög bicskája

Per pillanat jól vagyok.
Ebben a pillanatban kissé talán szomjas. De mire?
Életünk folyása döntések sorozata, melyek pillanatokból tevődnek össze. Egy-egy pillanat viszont akár örökre meghatározó is lehet. Nekem is voltak emlékezetes pillanatok az életemben. Az első akkor volt, amikor még nagyon kicsi, talán két-három éves lehettem. Elengedtem gázzal töltött lufimat a teraszon, mert a nővéremé véletlenül elszállt, és nem tudta elkapni. Amikor sírva fakadt, ösztönösen felkiáltottam: „Nézd, nézd!!!" És abban a pillanatban, gondolkodás nélkül elengedtem az enyémet is. Többen is láttak aznap délután 2 lufit felemelkedni a felhők közé. Ez a pillanat a mai napig kristálytisztán szimbolizálja kapcsolatunkat.

Egy másik pillanat,

amely bevésődött az emlékezetembe, amikor hatévesen az egyik osztálytársamtól megkérdeztem, hogy ő is úgy érzi-e, hogy más, mint a többi. Azt felelte, nem. Erre nagyon megrökönyödtem, hiszen én nagyon másnak éreztem magam. Attól kezdve nem mertem beszélni az álmaimról.

2003, Olaszország.

Bejelentkeztem egy ügynökséghez, és megjelentem a megbeszélt időpontban. Hátramentem az iroda leghátsó szobájához, ahol várt rám egy manager. Ahogy beléptem és megláttam, egyszer csak földbe gyökerezett a lábam. Kiguvadt szemekkel, ledermedve néztem az előttem ülő férfira. A lelkem azonnal felismerte. Ő volt az. A férjem lehetett volna. Claudio férfiassága és átütő személyisége az első pillanattól fogva lehengerelt. Lazán felgyűrt ingujja, mély bársonyos hangja és a kisujján lévő gyűrű azonnal bekívánkozott az életembe. „Signorina, tutto bene?" – Kisasszony, minden rendben? – kérdezte gyanútlanul. Egy hét múlva már együtt voltunk, és öt évig tartott a kapcsolatunk jóban-rosszban. Végül jött egy pillanat, amikor a századik szakítás után úgy döntöttem, nem békülök ki vele többet.

Évekig sirattam, vacilláltam, bánkódtam, hogy helyesen döntöttem-e. Aztán jóval később, majdnem nyolc évvel a szakításunk után bizonyosodtam meg róla, hogy igen. Minden döntés helyes. Minden pillanat formálja az életünket.

Bántottak.

Gyerekkorom tekintélyes személyei és élethelyzetei naivitással és nyílt odaadással küldtek a nagybetűs élet útjára. Én csak adni akartam. Egy mosolyt, egy ölelést, ihletet, inspirációt, motivációt, örömöt. Nem tudtam, hogy vannak a világon sérült emberek, akik ezt el akarják venni a másiktól. Volt egy pillanat, amikor úgy döntöttem, feláldozom magam a közért. Túléltem. Hét hétig tartott a poklok pokla, minden másodpercet számoltam, hogy mikor menekülök már meg végre. De ezzel még nem lett vége.

Pontosan hét évre rá ismét próbálkozott velem az ördög, de megint csak belém tört a bicskája. Ezúttal azonban jobban megtanultam a leckét. Egy sötét decemberi napon úgy döntöttem, elkezdek írni egy anonim blogot az érzelmi erőszakról. Mit is veszíthetek? Úgysem tudja senki, hogy én írom. Legrosszabb esetben lesz egy dolog az életemben, amely nem lesz sikeres... Na és? Akkor még nem tudtam, hogy ez a pillanat hatalmasat fog dobni az életemen. Pár hónapon belül már több százan olvasták a blogomat, és én visszanyertem az emberekbe vetett hitemet. Támogatni másokat, adni és segíteni másoknak: a legjobb dolog, amit az ember másokkal és önmagával tehet. Olyan emberekkel kapcsolódtam végre össze, akik olyanok, mint én. Akik nem a színésznőt vagy a celebet keresték, hanem az embert. Néha még mindig úgy érzem, őszintétlenség nem elmondani nekik az igazi nevemet, de aztán mindig rájövök, hogy ezen a pillanaton túl kell tennem magam. Talán nem is nyílnának meg számomra annyira, ha már egy arcot és nevet is tudnának társítani az avatar mellé.

Vannak az életben mélypontok.

Egyszer csak elindul, és jön, jön, jön, mint egy örvény vagy forgószél. Elkezd húzni lefelé. A legfontosabb, hogy pontosan ezekben a pillanatokban ott legyen egy segítő kéz, amely elkap. Egy olyan segítség, amely önzetlenül és érdek nélkül nyújt kezet, pontosan abban a pillanatban, amikor neked a legnagyobb szükséged van rá. Vannak napok, amikor „ting-ting", kapok egy értesítést: valaki bajban van. Abban a pillanatban mindent félredobok, és ugrom, mert tudom, hogy valaki fuldoklik. Tudom, mit jelent, én is voltam a pokolban. Nekem is szükségem volt segítségre. Nem szégyen. A sebezhetőség emberivé tesz minket. Nagyon jó érzés hosszú távon, hogy egy-egy félórás chattel úgy meg tudok nyugtatni valakit, hogy elmúlik a pánikrohama, és visszanyeri önuralmát.

Nem vagyok folyamatosan online, de számomra mégis az a legfontosabb, hogy sokszor abban a pillanatban ott tudok lenni, amikor valakinek szüksége van támogatásra, mert lehet, hogy a következő pillanatban már késő lenne.

Sokszor kaptam szemrehányást azért, mert nem voltam jelen a legfontosabb pillanatokban. Dolgoztam, külföldön éltem, szerződés kötött a tengerentúlra. Ma már én is tudom, hogy a szavak csalnak, mert a legeslegfontosabb dolog az életben az idő. Emlékeink azokból a pillanatokból tevődnek össze, amelyeket megoszthattunk valakivel. Ezért hiába mondom telefonon bárkinek, hogy szeretem, ha az időm nagy részét másra szánom. Akkor nem szeretem a saját időmet. Vagy legalábbis nem jobban, mint azt a másik dolgot, ami miatt időben hosszan távol vagyok.

Csapongok.

Nem tudok összefüggő történetet leírni egyik vagy másik pillanatról. Hiszen a pillanatok rövidek ahhoz, hogy összefügghessenek.

Az írás eredetileg az Alibi – hat hónapra című könyvsorozatban jelent meg, mely itt megrendelhető.

Nyitókép: Sárosi Zoltán/MOL Fresh