Ugron Zsolna: Crème caramel
Vasárnapi olvasnivaló Ugron Zsolnától az emberi vágyak természetéről.
Erasmusos diák. Menedzserfeleség. A szemüveges egy diplomata anyósa lehet. Ők összeköltöznek, ez válik. A virágos ruhás valószínűleg most kap új konyhát. Biztos kibírt vagy kilenc évet. A kis véznát, na azt sose fogja elvenni ez a faszi, hiába pakolja a cserepes orchideát a kocsiba.
Ilyesféleképpen sorolta magában a vasárnapi IKEA-vásárlókhoz társított sorsok slágvortjait gondolatban Erika. Bámészkodott. Nézte a nőt, aki csak szalvétáért jött, de tele volt már a keze mindenfélével, a férfit, aki visszavonhatatlanul megadta magát a sorsnak, és a műanyag cipőkanalat is szó nélkül tette a bevásárlózsákba, a lepkés párnahuzat és a ledes léggömblámpa mellé.
Gyerekkorában Erika gyakran játszotta azt, hogy a buszon ülő, utcán rohanó, boltban sorbanálló emberekről találgatta, ki milyen állat lenne. Amióta hétvégenként a bútoráruház konyhaosztályán dolgozott, inkább a vevők lakásait rakta össze gondolatban, hozzápasszítva az elképzelt életekhez.
Szeretett volna átkerülni egy másik osztályra, az építőkhöz, akik éjszakánként a panelekből a katalógus háló- és gyerekszobáit építették. Ideális életek hangulatosan tökéletes díszleteit.
Kettő körül megéhezett. Napok óta először érzett éhséget. Nem is nagyon evett, amióta Zoli elmondta, hogy hát lett neki egy Dórija, és azt hiszi, inkább hozzá költözne, megy is vele kedden kanapét venni a konkurenciához. Erika azóta csak cigizett az ebédszünetekben, de most megkívánta a húsgolyókat.
A gyerekosztályon kellett átvágnia a menza felé.
Hétévesforma kislány visított a több köbméteres dobozokba halmozott plüssök között.
– Nehhem éhhhrdekel, éhén azt a szívet akarom! Nem azt, amit mindenki összefogdosott! Ezt az aljáról vettem ki, ezt még senki nem fogdosta meg soha!
– De hát, mókuska, az a kisfiúé, nézd, van itt egy másik, pont ugyanolyan! – a kislány anyja selypítő hangon győzködte a gyereket, mire az már kontrázott is, hogy de nehehem, nem ugyanolyan! Ekkor már egy bariton is beszállt a vitába.
– Dórikám, basszadmeg, csillagom, ott van még kétszáznyolcvanhárom ugyanolyan, a kurva életbe, veszek neked hármat!
– Te csak ne cseszegessed a gyereket! Husikám, elcseréljük a szívet a kisfiúval, jó?
Az anya ezzel ki is tépte a némán bámuló kisfiú kezéből a rózsaszín ocelotmintás szív alakú plüsspárnát, és Dórika kezébe nyomta. A legörbülő szájú és tekintetével rémülten szüleit kereső fiúnak odanyújtott egy másikat, aztán némi habozás után még egy krémszínű, mosolygó, szempillás bárányfelhőt is kivett az egyik kupacból, és azt is a gyerekre tukmálta, engesztelésképpen.
A kislány abbahagyta a bömbölést. Lassan felemelte a jobb karját, miközben a ballal görcsösen magához szorította a frissen zsákmányolt szívet. Előbb az öklével, aztán lassan kinyújtott mutatóujjával is a kisfiú felhőjére célzott. Némán, elszántan, győzelme biztos tudatában. A bariton már rángatta is ki a kisfiú kezéből a krémszínű plüssfelhőt, és lendült is a pénztár felé. A kisfiú gyámoltalanul sírva fakadt.
Erika a rácsos kiságyak mögül nézte végig ahogy Dórika megkaparintotta a kisfiú ocelotmintás szívét és ráadásnak még a szépen pislogó bárányfelhőt is. Zokogva rohant el. Záráskor beült az egyik gardróbszekrénybe, magára húzta az ajtót.
Éjfél után kikászálódott. A konyhaeszközök részlegén megkereste a nyár slágertermékét: egy almazöld karamellizálópisztolyt. Azzal gyújtott fel és égetett el három köbméternyi krémszínű bárányfelhőt és három köbméternyi ocelotmintás szívet.
Az írás az Alibi hat hónapra könyvsorozat Felhő című kötetében jelent meg.
