4 módszer a bántalmazó szülőktől való elszakadásra
Sokszor nem tudjuk megállni, hogy visszatérjünk a szüleinkhez, még akkor sem, ha tisztában vagyunk azzal, hogy továbbra is lealacsonyítanak, bántanak és megaláznak minket. Elismerést és dicséretet keresve megyünk hozzájuk, de ehelyett tiszteletlen lealacsonyítást és sértegetést kapunk.
A traumatikus eseményekre ösztönösen az a válaszunk, hogy megpróbáljuk megérteni őket. Tudni akarjuk, hogyan és miért történt valami ilyen szörnyű és elképzelhetetlen. Ironikus módon elménk ezt a védekezési mechanizmust arra használja, hogy megvédje magát a további bántalmaktól.
Gyakran találjuk magunkat olyan kapcsolatokban, amelyek a neveltetésünkből származó visszatérő témákat tükrözik. Lehet, hogy uralkodó partnerünk hasonlóan viselkedik, mint alkoholista apánk, talán túl sokáig maradunk egy mérgező munkahelyi környezetben, és elviseljük a bántalmazást, mert tehetetlennek érezzük magunkat a lehetséges változásokkal szemben. Ezek a kapcsolatok ismerősnek és furcsa módon „kényelmesnek” tűnhetnek, még akkor is, ha megalázóak, sértőek és bántalmazók.
Ezúttal más eredményt remélünk, ami az ismétlési kényszer egyik oka. Előfordulhat, hogy még mindig magunkon kívül keresünk kapcsolatokat, munkaadókat és tanárokat, akik megadják nekünk a szükséges figyelmet, törődést és elfogadást, mert a szüleink talán nem biztosították számunkra azt, amire érzelmileg szükségünk van. Bár tudjuk, hogy ez lehetetlen, öntudatlanul mégis megpróbáljuk helyrehozni a dolgokat.
Az ismétléskényszer a gyásszal szembeni tudattalan ellenállásunk eredménye.
Mindannyiunkban van egy gyermek, aki nem adja fel. Gyermekként, hogy megőrizzük józan eszünket és túléljünk, természetesen megpróbálunk kifogásokat találni szüleink számára, és igazolni minden bántalmazást. Bár ez a taktika felnőtt korunkban már nem hatékony, továbbra is hasonlóan cselekszünk. Ezért addig próbálkozunk, és addig kopogtatunk a rossz ajtókon, amíg annyira megsérülünk és megsebesülünk, hogy megbénulunk az életben, és nem vagyunk hajlandók elismerni a legjelentősebb kínt és szenvedést – azt, hogy a szüleink nem tudnak úgy szeretni minket, ahogyan megérdemelnénk.
Sajnálatos módon az ismétlési kényszer ritkán hatékony abban, hogy segítsen az embereknek a traumából való felépülésben. Ez gyakran csak ront a helyzeten. Ha a szüleink nem képesek a megérdemelt szeretetet mutatni nekünk, folyamatos próbálkozásaink csak még jobban ártanak nekünk. Végül elveszítenénk minden önbecsülésünket, és nem lenne visszaút.
Lehet, hogy nem „gonosz emberek”, de olyan szülők, akik nem tudnak teljes mértékben úgy szeretni, ahogyan megérdemelnénk. Itt az ideje hátralépni és megvédeni magunkat, ha minden alkalommal traumatizálódunk, amikor szükség esetén hozzájuk fordulunk.
Megszabadulás az ismétlési kényszertől: 1. Világosan látni a határaikat
Miért térünk vissza mindig azokhoz a szülőkhöz, akik rosszul bántak velünk?
Mélyen legbelül talán azt reméljük, hogy végül másképp fognak viselkedni, és tisztességesen bánnak majd velünk. Egy másik lehetőség, hogy annyira hozzászoktunk a bántalmazáshoz, hogy az normálisnak tűnik számunkra. A legfontosabb, hogy azért kitartunk, mert mindannyian mélyen, veleszületetten vágyunk arra, hogy megértsenek, meghallgassanak és megbecsüljenek bennünket.
Ha lehetséges, mondjunk le arról a reményről, hogy szüleink ki tudják elégíteni az érzelmi szükségleteinket.
„A szüleim nem az én (érzelmi, lelki, pszichológiai) szüleim” hatásos mantra lehet néhány ember számára. Még ha van is velük biológiai kötődésünk, nem szolgálhatnak „igazi” szüleinkként. Lehet, hogy anyagi támogatást nyújtanak, és a legjobb szándékkal rendelkeznek. Azonban képtelenek megvigasztalni minket, amikor lehangoltak vagyunk, nem tudnak bölcs és felelősségteljes életvezetési tanácsokkal ellátni, vagy együttérzést mutatni, amikor fájdalmat érzünk.
Ahogy egy kínai mondás tartja, ne próbáljunk meg fésűt kölcsönkérni egy kopasz szerzetestől. Csak azt tehetik, amit tudnak, amibe nem tartozik bele az érzelmi támogatás és az érett kapcsolatot. Emiatt érdemes elkerülni a késztetést és a kísértést, hogy megnyíljunk előttük az életünk kényes kérdéseivel kapcsolatban, ehelyett forduljunk inkább más emberekhez támogatásért, például terapeutákhoz, közeli barátokhoz, szerető házastársakhoz és a saját belső szülőnkhöz.
Ez nem azt jelenti, hogy el kell távolodnunk tőlük, vagy soha többé nem találkozzunk velük, de valószínűleg nem kellene többé empátiát, társaságot, vigaszt és feltétel nélküli szeretetet keresnünk náluk.
2. Újradefiniálni, mit jelent a szabadulás
Néhányan közülünk bűntudatot éreznek, amikor eltávolodnak a szüleiktől, mert ezt elhagyatottságnak érzékeljük. A hűség, a szeretet és az odaadás értékei miatt úgy érezhetjük, hogy eláruljuk a családunkat. De ez valójában nem is elszakadás, hanem egy érett módja annak, hogy a kapcsolatunkat egy másik szintre emeljük.
Megtanulhatjuk újraértelmezni, mit jelent a határok kijelölése. Ez inkább a szeretet érettebb formája, mint az elhagyás vagy az árulás. Néha segít, ha a szüleinket gyerekként képzeljük el, különösen, ha érzelmileg gyerekesek. Lehet, hogy éretlenségük és pszichológiai korlátaik miatt nem úgy szeretnek minket, ahogyan ideális esetben tennék. Ehelyett a traumáik és a bizonytalanságuk diktálják azt, amit mondanak és tesznek. A bizonytalanságuk miatt irigykednek a saját gyermekeikre, rettegnek azok sikerétől és vonzerejétől, irányítani szeretnék, hogyan éljék az életüket, és a szorongásaikat és aggodalmaikat rájuk vetítik.
Bár próbálkoznak, képtelenek kontrollálni destruktív viselkedésüket. Ezért rajtunk múlik, hogy mi magunk kezdeményezzünk, amennyiben képesek vagyunk határokat szabni és nemet mondani. Mint a kisgyerekek, a szüleink titokban a mi „nemünk”-et, az engedetlenségünket és a függetlenségünket akarják. Ahelyett, hogy továbbra is bábuk vagy neurózisuk meghosszabbítása lennénk, bölcs részük azt szeretné, ha saját, egyedi énünkké fejlődnénk, és megtalálnánk a helyünket a világban.
Mivel szüleink egészséges és értelmes, nem pedig a beteg és diszfunkcionális részének válaszolunk, szem előtt kell tartanunk, hogy a nemet mondás és a távozás - annak ellenére, amit a felszínen mondanak – egyben a szüleink tiszteletének és szeretetének a módszere is.
Nem árulás, ha visszautasítjuk szüleink társfüggőségre vonatkozó kéréseit. Ehelyett megadjuk szüleinknek azt a segítséget, amelyre szükségük van ahhoz, hogy olyan dolgokat is elérjenek, amelyekre egyébként nem lennének képesek.
3. Testi emlékeink használata, hogy megvédjük magunkat az ismétlési kényszer ellen
Lehet, hogy a testünk emlékeit kell használnunk, hogy segítsünk magunkon. Engedjük meg, hogy a szüleinkkel való interakció fájdalmát érezzük, ahelyett, hogy eltaszítanánk magunktól, letagadnánk vagy racionalizálnánk azt. Engedjük meg, hogy a szívünk mellett az egész testünk is átélje ezt, érezzük a feszülést az izmainkban, az összetört szívünket, a süllyedő gyomrunkat, a nehéz lábainkat és a gombócot a torkunkban.
Aztán álljunk meg, amikor úgy érezzük, hogy kénytelenek vagyunk a szüleinkhez fordulni, és mindent elmondani nekik az életünkről. Ahelyett, hogy folytatnánk a körforgást, vegyünk egy pillanatra levegőt, álljunk meg, és találjunk egy helyettesítő viselkedést (például hívjunk fel egy barátot, vegyünk egy forró zuhanyt, meditáljunk vagy mélyedjünk bele egy könyvbe vagy egy jó filmbe).
4. Tápláljuk belső gyermekünket
Felnőtt énünk tisztában van azzal, hogy szüleink mennyire durvák és bántóak, és hogy kevés okunk van azt hinni, hogy javulni fognak. De nem a felnőtt énünk hajt az ismétlési kényszerbe, hanem a belső gyermekünk, az, aki a szüleinkhez akar fordulni.
A belső gyermekünk tehetetlenül állt a mérgező szülői kötődéssel szemben. Kétségbeesetten akartak megfelelni a szüleiknek, hogy ne váljanak cselekvésképtelenné. Ha lehetséges, gondolatban gyengéden fogjuk meg a belső gyermekünk kezét, és emlékeztessük arra, hogy azok az emberek, akiknek szeretniük kellene őket, sajnos képtelenek erre.
De ne féljünk, mert most itt vagyunk felnőttként, hogy átvegyük a helyüket, és végtelenül szeretetteljesebbek, stabilabbak és következetesebbek vagyunk, mint a biológiai szüleink valaha is lesznek.
Nyitókép: Shutterstock
