Egy rémült macska és egy zokogó kislány - ilyen a felelős állattartás?

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Assisi Szent Ferenc imája a mindennapi mantrám része jó 15 éve. Ő assisi, én pedig tudom, hogy milyen igaza van, és már-már abban a hitben ringatom magam szédülősre, hogy beépítettem a tudást a személyiségembe, erre elém sodor a szósölmédia forgószele egy ilyen posztot és máris darabjaira hullik a szépen felépített rezzenéstelen imidzsem és olyan feldúlt leszek, mint az ország a 150 éves török uralom után.

„Egy nagyon szomorú húsvéti történetnek lettünk részesei, amely minden gyermekes szülőt lelkileg padlóra tesz és még hosszú ideig emlékezni fogunk arra a Nagyszombatra.
Kedves örökbefogadó ismerősünk kért segítséget tőlünk. Elmesélte, hogy autóval haladt Dunaharaszti egyik utcáján és megpillantott egy kislányt, amint egy kisállat hordozóval a szemerkélő esőben az út szélén megy. Anyukaként, ahogy elhaladt mellette a visszapillantó tükörbe nézve észrevette, hogy a gyermek sír. Azonnal megállt és megkérdezte, hogy mi a gond. A kislány sírva mesélte, hogy van egy kiskamasz cicája, akiből a szüleinek elege lett, ezért mondták a gyermeknek, hogy keressen új gazdát neki. Nagyszombaton, amikor más gyermekek kisállatot kapnak, ez a gyermek az út szélén egy idegennek készül odaadni az addig szeretett kisállatát és addig nem megy/mehet haza, amíg a cica nincs jó helyen.
A döbbenettől lebénultunk....
Ma ezt tanítja a szülő? Komolyan nem láttak más megoldást? Biztosan így kell megoldani a felmerülő problémát? 🥺
A kislányt hazaküldte ismerősünk és megígérte neki, hogy segít egy jó helyet, gazdát találni a cicájának.
Gyorsan elkezdtünk szervezkedni, hiszen nem tudtuk, hogy a lány haza mehet-e egyáltalán a cicával. Átszervezés után szorítottunk egy kis helyet és elindultunk a címre. Telefonszámunk nem, de címünk volt, sajnos csengő nem volt a kapun és hiába dudáltunk, senki nem jött ki. Pár telefon után megkaptuk az apuka számát, amit már hívtunk is.
Mint az apa elmondása szerint ő allergiás a bolha csípésére, ezért keresnek másik helyet ennek a végtelenül kedves, bájos kismacskának. Elkezdtem mondani, hogy erre milyen megoldás létezik, de a telefonon keresztül is éreztem, hogy teljesen felesleges egy hangot is kipréselnem a torkomon, mert nem fogunk a témában közös egyetértésre lelni. Meg tulajdonképpen minek is? Ha a mai mindenünk okos világban valaki még „kiguglizni” sem hajlandó, ott nem hagyunk cicát.
A kis Mayának (és nekünk is) irtó nagy szerencséje volt, mert sikerült 20 perc alatt gazdit találni részére, akik rögtön elmentek az állateledel- és állatfelszerelés áruházba és minden szükséges dolgot megvásároltak. Kapott bolha elleni cseppeket és jövő héten jelenése van az állatorvosnál az oltások, valamint az ivartalanítás egyeztetése miatt.
Ezt így akár egy sikeres mentőakciónak is elkönyvelhetjük és nagyon jó érzés volt, hogy a csapat szinte azonnal segíteni tudott.
Ami mégis valahol legbelül megérintett és maga után keserű szájízt hagyva egy ideig biztosan nem hagy nyugodni, az egy emlék, melyet a síró gyermek felszínre hozott.
Felszínre tört a bennünk élő kisgyermek, aki egyszer hasonlóan fájdalmas érzéseket tapasztalt meg, amikor elszakítottak tőle valakit, akit nagyon szeretett.
A tiszta gyermeki lélek tudta-tudja, hogy ennek nem így kellett volna történnie, de őt sem akkor, sem most senki sem kérdezte…”

– mesélte a Dunaharaszti Állatvédők Alapítvány Facebook-posztjában.

Tovább töprengve arra jutottam, hogy hátha egyszerűen hibásan választottam halmazt, és a látott probléma nem a megváltoztathatatlan kategória része, hanem a nagyon is megváltoztathatóé, amihez pedig a bölcselet szerint csak bátorság kell, úgyhogy most kurázsival felvértezve virtuális pennát ragadok. Egy fecske persze nem csinál nyarat, egy cikktől sem zendül fel az endless summer, de ha csak egy-két ember hardwaréig eljut a mondókám lényege, akkor máris nyert ügyem van.

Az ürömi és az érdi állatmenhely két motorjával beszélgetve is szörnyűséges történetekkel gazdagodott a horrorfilmekre egyébként sem túl befogadó lelkivilágom. Harcedzettségtől beletörődővé szomorodott hanggal és egyre cserzettebb lélekkel mesélik mindennapjaikat, amiben persze akad mámoros is számos, hiszen az egyik az ezredik örökbeadott állatnál tart, a másik pedig rázendít az Örömódára egy-egy elténfergett és megtalált kisállat kapcsán is. Ugyanakkor nehéz nem ökölbe szorult dühödtséggel beszélni arról, hogy ha a társadalom egyre nagyobb elfogadással viseltetik azok iránt, akik objektíven felmérik, hogy teszem azt az ő életükbe nehezen vagy sehogy sem passzintható be egy gyerek, akkor vajon miért nem járjuk körbe ugyanilyen alapos önvizsgálatot tartva a kisállatvásárlás kérdését is.

Akinek még nem örült meg hazatoppanására egy állat a bőréből is kibújva, hogy lépni sem lehet tőle, mert minden porcikájával testkontaktusba akar kerülni, hogy a maga módján értésünkre adja, hogy mennyire szeret és milyen boldog, amiért hazatértünk, vagy bánatunkat nem tudtuk mással őszintébben megosztani, mint egy szőrös kis kedvenchez bújva, hát azoknak bizonyosan szegényebb az élete. Állattartásra vállalkozni - legyen az pikkelyes, tollas vagy szőrös -, komoly vállalás. Egy szövetség, amire felesküdtünk, egy ígéret, amit megtartunk. Sajnos elképesztően sokan csak későn szembesülnek vele, hogy a hazacipelt cuki kis szőrmók nem elemes, amit fáradtság esetén kikapcsolhatunk, hanem éhes, szomjas, foglalkozásra, testmozgásra, törődő szeretetre vágyik, tisztán kell tartani, oltatni és legfőképp szeretni kell, ami nem merül ki a gügyögős üngyibüngyiben.

Többször láttam már magam is, ahogy könnytől maszatos arcú gyerekek engedik be a Városligeti-tóba az otthoni terráriumot kinőtt vagy bármilyen más okból tarthatatlanná vált teknősüket a szülői ukásznak megfelelően. Azt hagyjuk, hogy ez szerintem felér egy lelki ostorcsapással, de nekik üzenem, hogy boldogan lubickoló, terebélyes teknősök úszkálnak csoportosan a tóban, tehát alighanem mind köszönik szépen, jól vannak. Ugyanakkor sokkal hasznosabb és vérző szívektől mentesebb lenne a sorrenden változtatva először felmérni, hogy mit veszünk a nyakunkba, és nem a késő bánatra hagyni az ebgondolatot. Még hasznosabb lenne, ha a tenyésztők valóban tenyésztők lennének, nem pedig csupán bevételért szaporítók, és lelkiismeretesen felmérnék, hogy hová, kihez kerül az a kölyök, ellátnák felvilágosító tanácsokkal és lelkükre kötnék az időben elvégzett ivartalanítást is, ami megoldást tudna hozni holnap a ma problémáira. Legfőképp pedig olvassunk Saint-Exupéryt, már csak azért is, mivel A kis herceg szerintem leginkább a felnőtteknek íródott, igencsak magvas gondolatokat tartalmazó mese, a „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” című opusza pedig megszívlelendő az élet című dzsembori minden területén, az állattartás terén pedig különösen.

Én például minden hasznosíthatót a macskámtól tanultam. Ha éhes vagy, egyél. Ha elfáradtál, dőlj le 6-8 órára és napozz kedvedre. Ha hozzád szólnak, hagyd figyelmen kívül. Ha állatorvoshoz mész, akkor pisild le a gazdádat.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock