Szénszünet és online oktatás – avagy az életünk, mint burleszk show

Szerintem kijelenthetjük, hogy a két etapban begyakorolt online oktatást hozzávetőlegesen egyformán utálták a pedagógusok, a szülők és a diákok, még akkor is, ha -miként az élet című burleszk során mindennek, ennek is voltak jócskán komikus pillanatai.

Kezdjük eleve azzal, hogy a diákságot a legtöbb vád az elidegenedett, természetbe ki nem járó, szobájukban kockuló világuk miatt éri, most pedig mi történt? Konkrétan beültettük őket a monitor elé hatalmi szóval.

Talán azt már homály fedte a fejekben, hogy ki hol is ült még a tanév elején pontosan a teremben, de egymás szobájáról, rendrakási szokásairól-illetőleg főleg annak teljes hiányáról- hirtelen részletes képet kaptunk. A tanórakezdés pillanatában még gyakran szemtanúi lehettünk a hirtelen felrántott pólóknak és a szép ívben repülő pizsamafelsőknek, ahogy a kócosan álmos fejek megpróbáltak szemkontaktust tartani a kamerával.

Óraszámot tekintve az informatika óráké mindenképp megnövekedett, hiszen bármely tanóra első percei minden alkalommal azzal teltek, hogy számba vegyék, hogy hány gyerek van online, hánynál ment el a net, halt meg a kamera, a mikrofon, kilátásba helyezett felelés esetén mindkettő. Néhány hét elteltével már mindannyiuknak volt 4-5 perces előre felvett videóanyaga saját maga bambuló, lefelé nézve olvasó, jegyzetelő fejéről, amit bevághatott, ha hirtelen más programja akadt óra közben.

Kiderült, hogy milyen kedvezőtlen dolog szemüvegesnek lenni, hiszen a lencsében sajnos minden visszatükröződik, az is, aminek nem kellene.

A tanárok akkor sem voltak toleránsak, mikor végre a folyamatos otthon ülés folyamányaképp a gyerekek megismerkedtek a szomszédokkal, akik közül esetleg egyikről-másikról kiderült, hogy mondjuk német tolmács. Ha esetleg - de tényleg csak a puszta véletlennek köszönhetően - éppen akkor ment volna át kávézni unalmában, mikor német témazárót írtak és esetleg, vagy mondjuk talán belekontárkodott volna a válaszokba, akkor a szaktanár azt egészen egyszerűen nem fogadta el, ami tényleg fura. A gyerekek szerint ugyanis nincsen abban semmi meglepő, hogy az online oktatás során 2-3 érdemjegyet javult volna a tudásuk.

Az ének órákat konkrétan megkönnyítette ez a faramuci periódus, hiszen a meg-megcsúszó netkapcsolat és elvándorló hang önmagában gondoskodott a kánonról.

A testnevelés órákra készített fogalmazások, olimpiákat körbejáró beadandók sokat lendítettek az ifjúság témakörben való műveltségén. Egyebek közt Puskás Ferencről kiderült, hogy nem egy stadion volt, a Magyar vándorról pedig hogy nem egy természetjáró kiránduló.

Könyvelő anyukák érezték úgy, hogy a kimerültségtől még mindig alvó hatodikos gyerekük helyett simán megírják azt a matematika témazárót, majd hetekig nem merték bevallani, hogy kettest kaptak, mert rá kellett jöjjenek, hogy mégsem okosabbak, mint egy ötödikes.

Máskor az ELMÜ különítménye érkezett meg egy váratlan villanyóra-csere miatt, akik épp kapóra jöttek az éppen folyó fizika témazáró során, mert ejtettek néhány szót az egyen- és a váltóáram szokásairól.

Kiderült, hogy matekóra közben simán lehet pizzát rendelni, és hogy az óra folyamán az ajtók előtt elsuhanó szülők csak foszlányokat hallva is be tudják mondani a helyes választ a felelő helyett.

Végre a szülők is bepillantást nyertek abba, hogy milyen nehéz tanárnak lenni, és hogy egyébként diáknak sem könnyű, de mindenképp egyöntetű volt a megkönnyebbült sóhaj, mikor végre az egész ország osztályfőnöke és az operatív törzs közösen eldalolta a kedvenc Szabó Lőrinc versemet, nevezetesen, hogy ,,nyitnikéknyitnikék". Okkal reméltük, hogy covid haverunk felmérte, hogy előbb kell felkeljen, ha az emberiség elpusztítása a célja, mert egy ilyen gyenge kis vírus kevés lesz, különösen egy olyan népcsoport számára, ami évek óta eszik gyrost a Széll Kálmán téren, erre most bekopogott, mit bekopogott, egyenesen ránk rúgta az ajtót az energiaválság, mi pedig fűthetünk otthon az iskola helyett, ha esetleg 20 fok alá csökkenne a hőmérséklet az épületben. Mindig is úgy gondoltam, hogy igazságtalan lenne a sorstól, ha dédanyáink jócskán kalandos, világégésekben térdig járó élete után én mindössze azzal tudnám majd egyszer szórakoztatni a körém sereglő unokáimat kakaóscsigába tekert hajjal, alibiből a kezemben szorongatott kötő-és horgolófelszereléssel, hogy mekkora truváj volt az 1990-es taxisblokád és milyen mókás volt végigstoppolni a városon. Sehol egy Bastille ostrom vagy egy rettegett Iván. Hát most bemutatkozott a vírus után a brutál munkaerőhiány, az árak elszabadulása, a háború és az energiaválság és alaposan átrendezte az életünket, pedig cseppet sem ilyen ellenségképről álmodoztam, sokkalta inkább szélesvásznú életnagyságúról, aki ránk ront, én pedig húdebátran beleereszthetek egy sorozatot a legélesebb szerszámommal, a nyelvemmel, és meghátrálásra kényszeríthetem pusztakezű verbalitással, hősiesen megvédelmezve a nemzetségemet. A problémakör úgy néz ki, hogy nem afféle átutazó, hanem komoly batyuval érkezett és hosszútávra tervez, márpedig az élet vagy egy végtelen kaland, vagy nem is élet, legfőképp aggodalomtól sújtva, éppen ezért az egyetlen megoldás a kalandvágyból való életigenlés lesz. Fogjuk szépen kézen az optimizmusunkat és a magyaros leleményt, és rendezkedjünk be túlélésre, hiszen jobb élni, mint megijedni!

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock