Miért válthatnak ki újra szégyenérzetet a kínos emlékek?
Kétféleképpen idézzük fel a múltunkból származó élményeinket. Az egyik céltudatos és önkéntes. Például, ha megpróbáljuk felidézni, mit csináltunk tegnap a munkahelyünkön, vagy mit ebédeltünk múlt szombaton. Ebben az esetben egy szándékos és erőfeszítéssel járó folyamatról van szó, melynek során tudatosan megkeressük az emléket a fejünkben.
A másik esetben nem szándékos és spontán módon történik egy-egy múltbeli esemény felidézése. Ezek olyan emlékek, amelyek csak úgy beugranak a fejünkbe, és akár nem kívánatosak vagy tolakodóak is lehetnek.
A jelenlegi felfogás szerint a múltbeli tapasztalatainkat az agyunkban található sejtek összekapcsolt hálózatai, az úgynevezett neuronok (idegsejtek) reprezentálják. Ezek a neuronok fizikai kapcsolatot teremtenek egymással az ezekben a reprezentációkban lévő, egymást átfedő információk révén. Például, az emlékeknek hasonló a kontextusa (különböző strandok, ahol jártunk, éttermek, ahol ettünk), hasonló életszakaszokban (gyermekkor, középiskolás évek) történnek, vagy érzelmi és tematikus átfedésekkel rendelkeznek (amikor szerettünk vagy vitatkoztunk másokkal).
Egy emlék kezdetleges aktiválódását kiválthatja a környezetből érkező külső inger (látvány, hangok, ízek, szagok) vagy belső inger (gondolatok, érzések, testi érzések). Ha az ezeket az emlékeket tartalmazó neuronok aktiválódnak, a kapcsolódó emlékek nagyobb valószínűséggel kerülnek vissza a tudatos tudatba.
Jó példa lehet erre, hogy elsétálunk egy pékség mellett, megérezzük a friss kenyér illatát, és spontán eszünkbe jut emiatt a múlt hétvége, amikor egy barátunknak főztünk. Ez aztán elvezethet ahhoz az emlékhez, amikor megégett a pirítós és füst volt a lakásban.
Nem minden aktiválás vezet tudatos emlékhez, és időnként nem is biztos, hogy az emlékek közötti asszociációk teljesen világosak a számunkra.
Miért váltanak ki belőlünk érzéseket az emlékek?
Amikor az emlékek feljönnek bennünk, gyakran tapasztalhatjuk, hogy érzelmi válaszokkal reagálunk rájuk. Valóban, az önkéntelen emlékek sokszor negatívabbak, mint az önkéntesen előhozottak, emellett sokszor erősebb érzelmi tónusuk is van, mint a pozitív emlékeknek.
Az emberek motiváltak elkerülni a rossz kimeneteleket, helyzeteket és az önmagukról alkotott rossz definíciókat, minthogy a jókat keressék. Ennek oka valószínűleg a világban való fizikai, mentális és társadalmi túlélés sürgető szükséglete lehet.
Az önkéntelen feltörő emlékek tehát valós szomorúságot, szorongást és akár szégyent is kiválthatnak belőlünk. Például egy kínos vagy szégyennel járó emlék azt jelezheti számunkra, hogy olyan dolgot tettünk, amit mások ízléstelennek vagy negatívnak találhatnak, vagy valamilyen módon megsértettük a társadalmi normákat.
Ez egyes emberekkel többször fordul elő, mint másokkal?
Igen, előfordulhat, hogy egyes embereknél ez többször fordul elő, mint másoknál, és erősebb érzelmekkel társul. Ennek egyik támpontja a hangulat-kongruens emlékezet kutatásából származik, melynek lényege, hogy nagyobb valószínűséggel idézünk fel olyan emlékeket, amelyek összhangban vannak az aktuális hangulatunkkal.
Szóval, ha szomorúnak érezzük magunkat, hajlamosabbak vagyunk a csalódottsághoz, veszteséghez vagy a szégyenhez kötődő emlékeket felidézni, vagyis hasonló hangulatú emlékeket, mint amiben éppen vagyunk. Egyes mentális betegségek, például a major depresszió esetében a személyek gyakrabban idéznek fel olyan emlékeket, melyek a negatív érzelmeket ébresztenek, a negatív érzések viszonylag erősebbek, és ezeket a szégyen- vagy szomorúságérzéseket önmagukkal kapcsolatos tényekként érzékelik. Vagyis az érzések tényekké válnak.
A másik, egyes mentális zavaroknál valószínűbb dolog a rumináció, melynek során ismételten negatív múltbeli élményekre gondolunk, és arra, hogy mit érzünk vagy éreztünk velük kapcsolatban. A felszínen a rumináció funkciója az, hogy megpróbáljuk feldolgozni, mi történt, és tanuljunk valamit, vagy megoldjuk a problémát, hogy ezek az élmények ne ismétlődjenek meg. Bár ez elméletben jó ötletnek tűnik, amikor rágódunk valamin, a múltban ragadunk és újraéljük az érzelmeket, előnyök nélkül azonban. Ráadásul ezek az emlékek az ideghálózatunkban erősebben összekapcsolódnak más információkkal, és még nagyobb valószínűséggel idéződnek fel majd önkéntelenül.
Meg tudjuk állítani a negatív érzéseket?
A jó hír az, hogy az emlékek nagyon alkalmazkodó képesek. Amikor felidézünk egy emléket, továbbfejleszthetjük azt, és megváltoztathatjuk gondolatainkat, érzéseinket és a múltbeli tapasztalatok értékelését. A rekonszolidáció vagy újbóli megerősítés során olyan változtatásokat tudunk végrehajtani, hogy az a következő felidézésnél más és megváltozott érzelmi tónusú legyen, mint amilyen volt.
Például emlékezhetünk egy olyan alkalomra, amikor egy teszt vagy egy állásinterjú miatt szorongtunk, ami nem sikerült túl jól, és szomorúnak vagy szégyellni kezdjük magunkat.
Az emlékre való reflektálás, az elmélyítése és átkeretezése magában foglalhatja néhány olyan aspektus felidézését, ami jól sikerült, integráljuk azt a gondolatot, hogy egy kihívásnak megfeleltünk, még ha nehéz is volt, és emlékeztessük magunkat, hogy nem baj, ha szorongunk vagy csalódottak vagyunk a nehéz dolgok miatt, ez nem tesz minket kudarccá vagy rossz emberré.
Az élmények ilyenfajta, észszerű és együttérző újraírása során csökkenthető a tapasztalatok kiemelkedő szerepe az életünkben és az önképünkben, és javulhat a közérzetünk.
A ruminációval kapcsolatban az egyik bizonyítékokon alapuló stratégia, hogy felismerjük, amikor történik és megpróbáljuk a figyelmünket valami magával ragadó és érzékszervi dologra irányítani (például valamit csinálni a kezünkkel, vagy a látványra és a hangokra koncentrálni). Ez a figyelemváltás rövidre zárhatja a ruminációt, és rávehet minket arra, hogy valami értékesebbet csináljunk.
Emlékezzünk arra, hogy még ha az agyunk kiss emlékeztetőket is ad az élményeinkről, nem kell a múltban ragadnunk.
Nyitókép: Shutterstock
