Dubai: A jövő múzeuma, avagy ilyen lesz a világ 50 év múlva

Imádom egész Arábiát! Nem kell hozzá színes, szélesvásznú fantázia, hogy holdsarló alakúnak lássuk a térképen azt a földrésznyi szélességű tájat, amely az Indiai-óceánra néző Musqattól az Atlanti-óceán partján fekvő Casablancáig terjed. Földközi-tenger mosta partját itt-ott öblök szaggatják, kopár hegyeinek komor látványát bibliai termékenységű folyóvölgyek enyhítik, míg sivatagjaiban beduinok barangolnak, oázisok pompáznak.

A mindent vivő kedvencem Dubai, ahol hajnalonként felsisteregve robban be a horizontra a napkorong, ahol a fűszálak is szépen fésülve, egy irányba állnak, ahol a pálmalevél udvariasan hajbókol, miközben elhaladunk mellette, ahol minden nő Seherezádénak képzelheti magát szantál és tömjén illattól bódultan, ahol a délibábos horizonton egy egész felhőkarcoló-tenger remeg.

Ugyanolyan kitörő lelkesedéssel fogadják itt nációnkat, mint Lengyelországban vagy Törökországban, hiszen az előbbi körömszakadtáig hisz a sokat emlegetett lengyel, magyar-két jó barát frázisban, utóbbi pedig picit másként, nosztalgikusabban emlékszik arra a 150 évre, amit országunkban töltött turistáskodva. Itt viszont hazánk legősibb mesterséget űző fizetett ledérei szerettették meg az ország férfi populációjával a magyar szót, akik a piaci-és egyéb- rést megtalálva érkeznek szép számmal, elvégre a belépéshez csupán útlevél szükséges, erkölcsi bizonyítvány nem, és valahonnan dereng nekik egy mese arról, hogy itt 1000 1 éjszaka.

Az én töretlen lelkesedésem számos szempontnak köszönhető. Olyan ütemben fejlődnek, hogy az egészen enyhe túlzás szerint, ha valaki mondjuk két hétre érkezik, akkor más épületeket fog látni a repülőtérről a városba befelé haladva, mint távozáskor, hiszen a bólogató daru-erdő mentén gombamód növekvő épületek létesülnek napi 24 órában készülve szorgos vendégmunkás kezek által. Ettől aztán a hely megunhatatlan és mindenkit lepipálóan innovatív. Megadja a homokos tengerpart könyvvel és koktélos pohárral a kézben, napozóágyon hempergős, henyélve nyaraló érzését, de közben az intenzíven urbánus lelkem sem sérül, hiszen kedvemre állhatok nyolcsávos autópályán a dugóban fillérekért taxizva, hogy eljussak a legdurvább álmokat is kenterbe verő bevásárlóközpont felé, ahol akár krőzusi hitelkártyák is lenullázhatóak alig néhány fertály óra alatt.

Csendesen ejtőzhetünk a parton, viháncolhatunk gyerekeinkkel a csúszdaparkokban plexi mögé rejtett cápák közé érkezve a medencében, lófrálhatunk a világ legnagyobb akváriumában, kalandozhatunk a sivatagban dzsipszafarin, kvadon vagy teveháton haladva, megtekinthetjük a fűszer- vagy aranypiacot abban a reményben, hogy netán felkínálnak értünk is egy-két tevét a férjünknek, de az hallani sem akar róla, elvégre minek neki még egy púp a hátára. Ha pedig este megfáradva holmi kulináris élményre adnánk a fejünket, hát akkor sem fogunk csalódni.

A Jövő Múzeuma

Új kedvencem a Jövő Múzeuma, ami elképesztő külsejével azonnal a turisztikai látványosságok élére katapultálta magát. Ki hitte volna, hogy ennyire babonásak, ugyanis semmit nem bíztak a véletlenre, minden apró mozzanatnak külön jelentősége van: a megnyitót a 22.2.22-re, egy palindron dátumra pozícionálták, a monumentális és végtelenül impozáns épület pedig 77 méter magas és 7 emeletből áll a számmisztika szerinti 7-es szerencséjében reménykedve. A kívülről teljes egészében kalligráfia borította épület formája is szimbolikus jelentőséggel bír: a sarok és szeglet nélküli, kör alakú építmény az emberiséget, az alatta található zöld rész a Föld című golyóbist, míg a közepén tátongó lyuk az ismeretlen, csupán találgatott jövőt ábrázolja. A belső tér egy futurisztikus utazásra invitál minket, ahol tudósok és a vezető iparágak kiemelkedő személyiségeinek segítségével megtapasztalhatjuk, hogyan fog kinézni a jövő a különböző ágazatokban, mármint szerintük. A kiállítás eleinte kissé részrehajlóan arra koncentrál, hogy minden, ami előremutató, sikeres és maga a jövő, az az Emirátusoké, ám amint ezen a feltupírozott lokálpartiotizmuson túlestünk, folyamatos javulásnak indul a tartalom és a mondanivaló is tetszetős: nyilván nem próbál meg minket a gyűjtögető, halászó, vadászó életmódhoz visszataszigálni, de bolygónk esztelen kizsákmányolását sem pártolja, sőt, a tudomány fejlődését abszolút a Föld és az emberiség életminőségének jobbító szándékú szolgálatába állítja. Közben robotok, repülő emberek, repülő bálna (vagy valami izé) kíséri utunkat, amit mindenki kitört nyakkal felfelé figyelve igyekszik megörökíteni. A különböző tematikájú kiállítások között megtalálható az Amazonas őserdejébe bekukucskáló, az Újhold nevet viselő, ahol tanulmányozhatjuk az életet a Föld felszíne felett lebegő űrállomáson, és felfedezhetjük, hogyan válhat a Hold a jövőben megújuló energiaforrássá. A jólétről szóló kiállításon egyenesen a digitális élet egy szentélyébe kerülünk, ahol a test és a lélek közötti kapcsolat helyreállítása vár minket. Engem egyelőre hiába. Külön emeletet szentelnek a gyerekeknek, konkrétan a „jövő hőseiként” számontartva őket, akik interaktív módon, kreatívan tervezhetik, hogy mégis miként fogják megóvni bolygónkat tőlünk, akik már eléggé elrontottuk. Mark Twain ugyan már megmondta az idevágó tutit, nevezetesen hogy „jósolni nehéz, különösen ami a jövőt illeti”. Dubaiban azért mégis megpróbálták, és mivel optimista, pozitív jövőképet felvázoló szájízzel távoznak még az ilyen hozzám hasonló megátalkodott örök kétkedők is, ezért abszolút ajánlom meglátogatásra.

Dubai soha nem fog nekünk csalódást okozni, akár pihenős semmittevést, akár a helyi tradíciókban elmélyedő folklórt, akár élménnyel meghintett üzleti utat, akár nettó kulináriát, akár kötelező Insta-fotó témát szeretnénk. Mindent és még annál is többet tud a maga sajátos, évről évre megújuló módján addikcióvá válva, mert amint hosszú hónapokban, netán években mérhető a távollétében eltöltött idő, úgy kúszik bele az orrunkba a fűszerpiac bukéja, a kardamomos kávé és a dundi datolya íze, a pazar látvány, a keleti kényelem, hihetetlen gazdagság és járulékos közbiztonság, hogy végül a szinte már-már honvágy fülön csípjen és odavonszoljon minket, ahol útlevélellenőrzéskor az Omar Sharif-tekintet úgy köszönt minket, hogy Márhaba.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock