Az iskolákban újra becsöngettek, így társszerzőnk, László Nicole ismét beült az iskolapadba, hogy nekünk elmesélhesse, milyen komikusak is tudnak lenni a szülői értekezletek és a fogadóórák - no meg mellesleg a gyermekei miatt kénytelen is volt. Nicole újfent egy roppant humoros írással szórakoztatja olvasóinkat.
- Jó estét! Egy gin tonikot kérnék.
- De hölgyem, ez egy szülői értekezlet!
- Igen? Akkor kettőt.
Akiknek van már iskolás korú gyereke, azok számára egyértelmű, hogy a szeptemberi becsengetés nem csupán a tanároknak és a diákságnak szól, hanem nekünk, szülőknek is, hiszen a pedagógusok sem gondolhatják, hogy a 6-8 évesek kötik be a könyveket, húzzák a hibajavító vonalat postaironnal a füzetekbe, festik ki a termet, készítenek római Colosseumot pirítós kenyérből házifeladatnak, vagy buszoznak el a világ végére egyedül a kerületi kaptató futóversenyre vasárnap korán reggel, pitymallatkor. Ha mégis, akkor most elárulom: nem. Gyerekeink tanulóévei során leporoljuk az olvasónaplók írásáról szóló tudásunkat, YouTube-videókból sajátítjuk el a többismeretlenes egyenletek levezetését, hogy ne blamáljuk magunkat a csemeténk előtt a kissé hézagos ismereteink miatt és egészen profi motivációs beszédeket intézünk, ha elakadna A kőszívű ember fiai olvasása közben eskü alatt vallva, hogy beszőtte a pók az unalomtól két lapozás között.
Ám szerencsés esetben a gyerekeinkhez tartozó megoldókulcsot elég jól ismerjük, és ha még használni sem vagyunk restek, akkor feltehetőleg elboldogulunk velük bedobva ilyenkor a szokásos motiváló zsarolást, pszichikai hadviselést, bezzeg a szomszéd kislányozást és a legszánibbat, a #magadnaktanulszédesgyerekem mondatot, melynek első kimondása alkalmával azért lássuk be, hogy megállunk egy pillanatra és várjuk, hogy indokoltan megnyíljon alattunk a talaj szégyenünkben, mert még tisztán emlékszünk, hogy az epeömlésig gyűlöltük ezt a vezérszólamot szüleink szájából. Erre most mi is...
Ha ez még nem lenne elegendő, akkor szeptembertől júniusig a fogadóóra című inkvizíció is vár ránk a tanárhoz való személyes audencia formájában, ahol köntörfalazás nélkül kiderül az a kevéske turpisság, amit még esetleg leleményes gyermekünk az e-napló kicselezésével el tudott titkolni előlünk. Rutinos szülők már eleve úgy szervezik, hogy a tanárnőkhöz az apukát delegálják kellő sármmal felvértezve, míg a férfi tanárokhoz az anyukák mennek. Csinosan. Mosolyogva. Ezen alkalmak egyetlen előnye, hogy relatíve gyorsan lezongorázható, hiszen patikamérlegen van kiporciózva az egyenként szülőkre szánt idő.
Ezzel szemben a félévente esedékes szülői értekezletekre már érdemes két napi hideg élelemmel érkezni, hiszen bármennyire is drága az agyonhajszolt, sokszorosan túlterhelt, de legalább megfizetett (ja nem) osztályfőnök ideje, aki pontokba szedve jó előre felvázolta magának az összes tanévet érintő témát, minden fontosat ki is nyomtatott, hogy a lehető leghatékonyabban haladhassunk, de mindig van néhány túlvezérelt helikopter szülő, akinek akad a tarsolyában egy ezredik érdektelen kérdés, amit haladéktalanul fel szeretne tenni, vagy egy nem létező probléma, amit részletesen ki szeretne vesézni. Minden szülőin akad egy-egy ismeretlen arc, aki uszkve tíz perc fészkelődés után torkot köszörülve zavartan feláll és bejelenti, hogy eddig is gyanús volt, de immár bizonyos: ez nem az az osztály, ahol lennie kellene. Az efféle tévedés nem mindig derül ki időben, mert előfordult, hogy az egyik apuka türelemmel végigülte és töviről-hegyire lejegyzetelte az egész szülői értekezletet, majd amikor az osztály életében újnak számító, ötödikes osztályfőnök a főbb vázlatpontokat kimerítve szólt néhány elismerő szót az osztályközösségről, hogy milyen helyes, jóravaló kis banda, akikkel remekül lehet haladni, még a fiúk sem rendetlenkednek, de még az ikerpár sem, akkor az ikrek apukája óvást intézett, mert a hosszú fényezésben, mely szerint a csemetéi szorgalmasak és fegyelmezettek, hát bizony sehogy sem ismert a gyerekeire. Kis névegyeztetés után kiderült, hogy elvétette a termet, az ő ikrei máshol renitensek.
Ismét máskor azonban csak időn túl derült fény a tévedésre: neve elhallgatását okkal kérő barátnőm a fia érettségi előtti szülői értekezletére érkezett, az utolsó utáni pillanatban befutott, a teremmódosításról szóló e-mailt nem olvasva, így aztán boldogan beült egy másik végzős osztály dzsemborijára. Ott aztán úgy érezte, hogy idő szűkében jobb lesz felpörgetni az eseményeket, és kezébe véve az irányítást megígért mindent: lefoglalja a bankett helyszínt, szervezi a lufikat, a virágot, a ballagás egyen nyakkendőjét és büféztet a szóbeli érettségi összes napján. Valószínűleg azóta is azon töprengenek, hogy vajon ki lehetett ez a végtelenül lelkes, kámforrá vált anyuka. Az én férjem profin eltalálta a termet, de egy betűt sem jegyzetelt, mert szerinte semmi fontos nem hangzott el, ellenben a mellette ülő Regényi apuka kocsicseréjéről szóló legapróbb részletről is be tudott számolni.
Életbevágóan fontos kellő humorral kezelni az alma materben történteket épp úgy, mint az élet más területein, miközben kellő elismeréssel adózunk a tanároknak, hiszen nekünk otthon azt az egy-két-párat is nehézkes motiválni és kötelességtudatra szekírozni, nekik pedig hozzávetőleg harmincat kellene jobb belátásra bírni. Évtizedekben mérhető tapasztalatom az, hogy a tanárok hihetetlen türelme, leleménye, mérföldnyi rutinja minden gyereken talál fogást. A legtöbb gondot a mi akadékoskodásunk és együttműködésre képtelenségünk okozza. Ha belesimulunk a rendszerbe, segítjük a munkájukat, akkor ahogy minden gyerekem osztálya egy-egy baráttal ajándékozott meg engem is, úgy a tanárokkal is létrejöhetnek eltéphetetlen kötelékek, tiszteleten alapuló szövetségek, a sikerhez-érts pedáns bizonyítványhoz- vezető közös haditervek.
Miközben azért mind egyetértünk a kifelé menet ránk kacsintó pedellussal, aki szerint az iskola nem normális hely, hiszen itt az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolni, aki nem tudja.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
