Humorban tényleg nem ismerünk tréfát
A humor mindig is afféle túlélési reflex, léleksimogató feszültségszelep, akár magunknak állított görbe tükör volt. Remekül funkcionáló lakmuszpapír akár, hiszen könnyen és gyorsan monitorozhatóak a frissen szerzett ismerőseink, elvégre a humor az értelem katarzisa, tehát ha nem értik a viccet, akkor az illetők bátran lepöckölhetőek a fiktív barátság polcunkról.
Manapság a viccek leginkább mémek formájában terjednek netszerte, de bölcsője alighanem a századelő kávéházainak kompléiban ringott, ahol szépen oda lehetett mondogatni zenés-táncos, könnyed formában, felülemelkedve a mindennapokon, gúnyosan rákacsintva a történések fonákjára. A városi humor alapjait afféle legendák pakolták le, mint az örök szerelmem Rejtő, a nem csak egyperces Örkény vagy az ikonikus Karinthy, de rajtuk felbátorodva az utca embere is nekiveselkedett, hogy nyelvet öltsön a mindennapjaira, és máris megszületett a flaszterhumor fogalma. A szójátékokon, helyzetkomikumokon alapuló, anyósokon és rendőrökön nyelvet köszörülő poénkodás teljes generációknak spórolta meg a pszichológus heverőin hempergő kiadásokat.
A politikai rendszerek összehúzott szemöldökű szigorúvá alakulásával kiderült, hogy néhányan értik bár a humort, de nem szeretik, és a vicceskedés kezdett egészen veszélyes műfajjá alakulni. A Rákosi-korszak idején a poénokat úgy osztályozták, hogy 3-as, 4-es, esetleg 15-ös, attól függően, hogy 3, 4 vagy 15 börtönévet lehetett érte kapni jutalmul koszttal, kvártéllyal. Persze a humor dacosan és elpusztíthatatlanul terjedt tovább, legfeljebb halkabban, körül kémlelve, csak egymás között köszörülték a nyelvüket a kopaszsága folytán csak Borzaskának becézett Rákosin. 1956-ban aztán a humor is lélegzethez jutott egy kis időre például így segítve a helyenként traumák feldolgozását:
„Mikor volt Magyarország a legsportosabb ország? Hát 1956-ban, mert akkor minden sarkon állt egy puskás öcsi.”
Én már a legvidámabb barakk lánya vagyok, mikor a szocializmus nyögvenyelős anomáliáin bátran lehetett élcelődni anélkül, hogy félni kellett volna egy, a kapu előtt felbukkanó fekete Volgától. A Mikroszkóp Színpad kicsit visszafogottabban, az örök érvényű Hofi azonban fékezett habzás nélkül ontotta a humorlabdákat belemártva az irónián nevelkedett, kétágú, villás nyelvét mindenbe, ami megérdemli. Bátor odamondogatását jól példázza, hogy mikor egy frissen induló előadását megmutatta a neki otthont adó akkori Madách Kamara vezetőségének a végén megkérdezve, hogy maradhat-e az egész így, nem-e túlságosan merész, el lehet-e így mondani, akkor azt a választ kapta, hogy: „hát egyszer biztosan.”
De nem, a pesti humor nagyágyúját sosem vitték el, azok is harsányan nevettek rajta a sorok közt ülve, akikről szólt. Ő testesítette meg a korszak feszültségszelepét, szófordulatait pedig a mai napig idézzük.
Azt már megfigyelhettük, hogy a hírek terjedési sebessége meglehetősen különböző. Az igazság még csak komótosan húzza a cipőjét, mire a hazugság már megkerülte a világot kétszer-háromszor, és a rossz hírek terjedési sebességének mértékegysége is a futótűz. A fáma szerint egyszer Karinthy Frigyes is a fejébe vette, hogy leméri a vicc széles körben elterjedésének sebességét, és elmondott egy általa frissiben kreált poént a budai Hadikban, majd másfél órával később a Centrálba átugorva már neki mesélték, hogy
„Kérlek – szól Arisztid –, sürgönyt kaptam, hogy unokám született, de nem írták meg, hogy fiú-e vagy lány. És most nem tudom, nagypapa vagyok-e, vagy nagymama.”
A magyar jellemzően mindig egy fanyar, kicsit sírva nevetős, a saját így vagy úgy, de nyomorából tréfát űző humort képvisel, a mémgyárak pedig gyorsan, flottul reagálnak minden komikumra vagy nettó arcátlanságra. A nevetés pedig egy azonnali nyaralás, amivel lelkileg kiugorhatunk a pillanatból, hátralépve, kizúmolva belőle, hogy nagy totálból szemlélve már ne is legyen annyira lehangoló a helyzet. Ez a magyarság túlélési eszköze, mert mi mást is tehet egy népcsoport, akit régóta tép a balsors, hát jól kineveti.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Unsplash
