Éljen, vagy sem május elseje, a munka ünnepe?

Én tényleg nem vagyok egy kékharisnyás szüfrazsett, még zimankós télvíz idején is legfeljebb fekete csipkés combfix van nálam divatban. A vadul vicsorgó feministákat csak kistányérnyira kerekedett szemmel mustrálom furcsállva, mivel mindent összevetve kimondottan szeretek nőnek lenni.

A legtöbb férfihoz van megoldókulcs, én igazán nem tehetek róla, hogy a nők egy jelentős része egyszerűen nem és nem hajlandó azt használni, hanem nyílt sisakos acsarkodásba csap ahelyett, hogy kis cirmoskodás és rafinéria árán rávegye a hím egyedet arra, hogy az önként jelentkezzen bármilyen feladatra. Szerintem nagyanyáink konkrétan túlvívták kissé az emancipációt, és bár ügyesen kikardoskodták nekünk a szavazáshoz, tanuláshoz és munkához való jogot, amivel klasszul elérték, hogy hozzávetőleg két ember helyett dolgozhassunk: a munkahelyünkön és otthon, na bravó!

Ugyanakkor a mindezek elismeréséért való jogunkról megfeledkeztek valahogy, ezzel pedig szépen elvetették a láthatatlan munka magvát. A KSH definíciója szerint „a láthatatlan munka az a fizetetlen munka, amit a háztartáson belül vagy önkéntes munkaként a közösség javára végeznek a társadalom tagjai.” Ennek elvégzői bármilyen meglepő, elsősorban nők. Bár a fogalom csupán 1987-ben került keresztvíz alá, a jelenség azonban történelmünkbe ágyazva élt és virágzott mindörökké és ámen. Jellemzően ez az a munka, ami csak akkor tűnik fel, ha nincs elvégezve. Erre a tényre mutatott rá az izlandi nők 1975-ös sztrájkja, mikor picit felszívták magukat azon a tényen, hogy hozzávetőleg 40%-kal alacsonyabb bért kapnak férfitársaikhoz képest, ezért 1975 október 24-én kiutaltak maguknak egy kollektív szabadnapot. A nők 90%-a aznap sem az otthoni, sem a munkahelyi, sem a gyerekneveléssel kapcsolatos teendőit nem látta el, hanem ágyban fekve olvasgatott kávésbögrével a kezében. Nem nyitottak ki az iskolák, bankok, üzletek, gyárak, nem pusztán azért, mert a nők nem indultak munkába, hanem mert férfiak tömege lófrált otthon tanácstalan kétségbeesésben még késő délelőtt is a nadrágját keresve, reggeli, a hűtőszekrény, vagy legalább a konyha után kutatva, és gyerekek kóboroltak lakásszerte a tornazsákjuk és uzsonnás dobozuk után nyomozva.

Ennek a „hosszú pénteknek” eredményeképp a következő évben elfogadta az izlandi parlament az egyenlő díjazást garantáló törvényt, és megágyazott annak az óriási lépésnek, hogy 1980-ban Vigdís Finnbogadóttir a világ első demokratikus úton, a nép által választott női államfőjévé válhasson.

A láthatatlan munkára egyes elképzelések gazdasági kizsákmányolásként tekintenek, míg mások azt szeretnék elérni, hogy emelődjön be a fizetett gazdasági rendszerbe és kapja meg minden vonatkozásában a kellő elismerést. Az mindenesetre kétségtelen, hogy mindenképpen nőket érintő hátrányos megkülönböztetésről beszélhetünk, hiszen a háztartás és gyereknevelés körüli hajcihőre afféle női feladatként tekint a Föld nevű bolygó szinte teljes populációja, mi pedig a munka és a háztartás, gyerekek között egyensúlyozva igyekszünk zsonglőrködve megállni a helyünket a nap 30 órásításán fáradozva. A nők egy része megpróbál úgy igazságot tenni, hogy csupán részmunkaidős munkát vállalva dolgozik, hogy a naponta becsengető lelkiismeret-furdalását elcsendesítse, odaérjen a gyerekért az óvodába, iskolába, rákukkantson a leckéjére, kikérdezze a verset, bevásároljon és elkészítse a vacsorát. Részmunkaidőben dolgozva azonban sokkal kisebb az esélye annak, hogy bónuszban részesüljünk, kevesebb az esély szakmai fejlődésre, ezáltal az előléptetés és magasabb fizetés lehetőségétől is elesünk, ami tovább mélyíti a férfiak és nők között fennálló Mariana-ároknyi nyugdíj szakadékot. A láthatatlan munka hatása élethosszig kimutatható, megváltoztatása pedig az izlandihoz hasonló általános összefogással lenne csak lehetséges, amire a születésemtől datálódó szkepticizmusom nem túl nagy esélyt lát.

Így aztán marad a jelenlegi helyzet és éldegélünk tovább abban a világban, ahol a társadalom azt várja el egy anyától, hogy úgy nevelje a gyerekeit, mintha egyáltalán nem lenne munkája, úgy dolgozzon, mintha nem lennének gyerekei és úgy nézzen ki, mintha sem munkája, sem gyerekei nem lennének. De ez persze nem nagy ügy, naná, nem is panaszként mondtam, csak úgy megemlítettem.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock