Márton Erzsébet, az 1956-os forradalom Nemecsek Ernője

Főszereplőnk Márton Erzsébet, akit már gyerekként sem a hímzés és a babázás kötött le, sokkal inkább játszott a fiúk grundján katonásat, de ekkor még nem sejtette, hogy ő lesz a forradalom Nemecsek Ernője. Még kiskorúként kezdett villamoskalauzként dolgozni, a számmisztikával foglalkozók pedig felzokognának a boldogságtól, ha megtudnák, hogy 1956. október 23-án éppen az 56-os villamoson lyukasztgatta a jegyeket, de a városban zajló történésekről csupán a műszak végén értesült.

„Jöttem be a kocsiszínből, és mentem a többi ember után, (…) felfogni sem tudtam, hogy ez tulajdonképpen micsoda”

– emlékezett.

A Széna téren aztán megszólította őt egy bricsesznadrágos, bőrkabátos férfi, aki Szabó Jánosként mutatkozott be és a helyi felkelőcsoport vezetője volt. Sajnos ekkor még a Padödö nem énekelte meg a Szabó Jánosokról szóló óva intő opuszát, így Erzsébet lelkesen igent mondott, ezzel megpecsételve későbbi élete alakulását.

Hiába mondták, hogy vigyázzak,
Mert ő az a Szabó János,
Rossz híre van, ismeri az egész város.

A Széna téri bázison a frissen forradalmárrá avanzsált barátaival, vérükben keringő adrenalin és feromon koktéltól harcra- és tettre készen kifundálták, hogy a jobbára Rózsadombon éldegélő kommunista funkcionáriusokat és ÁVH-s vezetőket mégiscsak le kellene tartóztatniuk. Az ötlet olyan átütő sikert aratott, hogy főhősnőnk vezetésével indultak Marosán György miniszterelnök-helyettesért. Erzsébet nyakában egy sikkesen viselt dobtáras géppisztollyal becsengetett és ellenállásmentes flottsággal bevitte kihallgatásra a politikust, akit a beszélgetés utáni tanácstalan fejvakarásukban el is engedtek. Ezt követően aztán mindig az ő egységüket küldték a kommunista vezetőkért a rózsadombi „kádernegyedbe” és lelkesedésüket látva a feladatok számai is sokasodtak. Ám a hirtelen hatalom íze mellé fűszerként jól harmonizált a vérszomj is, ezért aztán mikor a Maros utcai ÁVH-laktanyát őrző tíz kiskatonát átvitték a Margit körúti fegyházba, a forradalmárok szinte megvadultak a rettegett kék ÁVO-s egyenruha puszta látványától is és azonnali kivégzést követeltek, akkor egyedül Erzsébet őrizte meg a józan értékítéletét. Hiába próbálta társait a tárgyilagos logika mezsgyéjén terelgetni és elmagyarázni nekik, hogy ezek a kiskatonák ott vannak, ahová éppen vezénylik őket, ismét bizonyságot nyert, hogy a pisztoly azért veszélyesebb az embernél, mert az előbbinek van agya, míg az utóbbinak nem okvetlenül, így aztán magával tudja sodorni a hév. Nem, nem a helyiérdekű vasút, hanem a hevület. Mivel társait semmiféle észérvvel nem tudta jobb belátásra bírni, ezért jobb ötlet hiányában a tíz kicsi katonát megszöktette a Ganz Művek gyártelepe felé vezető kisajtón át, útravalóul munkásruhákat nyomva kezükbe. Hiába próbálta tettét kissé erőtlenül tagadni, de a sánta kutyát hagyományosan utolérték és árulásért a vérét követelték.

Épp a kivégzésére élesített géppisztolyokkal szemezett nem túl hosszú élete filmjét pergetve szeme előtt, mikor egy esetlenül az udvarra betolató teherautó a kapufélfának csattant, rakományaként cipelt több mázsa krumplit pedig széttüsszentette az udvaron. A pillanatnyi kavarodást kihasználva leleményes főhősnőnk kereket oldott és meg sem állt Ausztriáig, majd Belgiumig. 1957 tavaszán itt érte a magyar állam hazahúzó verbunkja, ami büntetlen hazatéréssel hitegetett mindenkit, aki nem követett el köztörvényes ejnye-bejnyét. Erzsébet már hanyatt-homlok futott is haza, ahol a rendőrségen jelentkezve elregélte a történetét, majd elhelyezkedett egy gyárban dolgozni. A malmok nem őröltek túl gyorsan, mert csupán néhány hónap elteltével tartóztatták le. Azoknak a nevét szerették volna lajstromba venni általa, akik a politikusokat kihallgatásra lasszózták össze vele együtt, de ő hirtelen támadt szájzárával és amnéziájával senkit nem árult el. Napokon át hallgatták ki felváltva, szép szóval. Furmányosan helyeztek mellé zárkaügynököt, hátha annak elpusmogja a névsort. Aztán tartották és emelték a tétet, megpofozták, eltörték az állkapcsát, anatómiai ismeretekről bizonyságot téve rúgták a máját és veséjét, kitartó hallgatásától tovább bőszülve levetkőztették és gumibottal gyalázták. A kínzásokat követően járásra képtelenül kórházba vitték, de a perverz lelemény itt sem hagyott alább, és nőgyógyászati vizsgálószékbe kötözve egy elítélt orvosnak parancsba adták, hogy érzéstelenítés nélküli nőgyógyászati küretet hajtson végre rajta. Mivel ez sem bírta szóra, félájultan a cellájába vitték, és belátták, hogy ebbe a fába bizony beletört a bicska, és soha többé nem vallatták.

“Ha agyonütöttek volna is, akkor sem lettem volna hajlandó senkinek a nevét megmondani.”

A kínzások és gyógyszerek hatására az agya úgy igyekezett megőrizni méltósága utolsó morzsáit, hogy kimenekült az eseményekből, és talán fel sem fogta, mikor 1958. április 25-én „a népi demokratikus államrend ellen irányuló szervezkedés vezetése” miatt kötél általi halálra ítélték. Visszavezették cellájába, ahol látszólagos apátiájában szimplán ledőlt aludni, de a külvilág apró kis suttogókon keresztül elért az elméjéig.

„Hiába nem éreztem, nem fogtam fel, hogy mit mondanak, úgy látszik, a szervezetemben mégiscsak végbement valami.”

Az akkor 21 éves lány egyetlen éjszaka során teljesen megőszült.

A Kozma utcai börtönben várt a másodfokú ítéletére, ahol Fortuna nagyasszonya kivételesen cinkosan rákacsintott egy olyan kirendelt védőügyvédet útjába sodorva, aki nem akart asszisztálni az Erzsébet ellen folyó koncepciós perhez. Az orvosszakértői vizsgálat előtt azt javasolta neki, hogy a pszichomókus hatósági tanúk érkezésekor szépen másszon be a vizsgálóasztal alá és közepesen veszett tónusban kezdjen el ugatni. A terv működött, és beszámíthatatlannak nyilvánították, a büntetést pedig 15 év börtönre módosították, ahonnan 1963-ban szabadult általános amnesztiával. Férjhez ment, de családot sosem tudott alapítani a kínzások és börtönélet során tönkrement veséje, mája és tüdőfibrózisa miatt. Márton Erzsébet 62 évesen halt meg sok fájdalom és nélkülözés közepette azzal az igen-igen kétes diadallal, hogy ő volt az egyetlen, akire a forradalom barátai és ellenségei is kimondták a halálos ítéletet.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty