Mont-Saint-Michel: ezt nem hagyhatod ki, ha Franciaországba mész

Tagadhatatlan a kétoldali és elfogult, kezelhetetlen Itália-rajongásom. Ha oda megérkezem, akkor minduntalan azt érzem, hogy a város arca felvidul, szorosan magához ölel és a fülembe suttogja érzelmesen, hogy mennyire örül, amiért újra lát. Ezzel szemben Franciaország és persze főleg Párizs egy büszke, kevély és dölyfös hely, ami csak úgy eltűri, sőt inkább elvárja, hogy csodáld, de be soha nem fogad. Az elmúlt pár nap sem változtatott ezen a véleményemen, de ezúttal kézen fogott és megmutatta, hogy miért és mire is tud nagyképűsködni. Hát, be kell vallani, van mire. Párizs még mindig egy díva és tündököl minden szögből, miközben buja rekedtséggel Edith Piafot énekel, napfényben pompázik vagy esőtől csillog, szinte mindegy, mert a szó, ami folyton az ember fejébe tolakszik, az a PAZAR.

Pajtikáinktól ajándékul kapott kihelyezett dínom-dánom során szélvészsebesen elrobogtunk a fények városából egy TGV-vel Bretagne-ba, hogy felkeressük a franciaországi zarándokhelyet, Mont-Saint-Michelt. Az efféle El Caminokról jobbára mindenkinek Portugália vagy még inkább Spanyolország ugrik be elsőként, ahol több száz kilométert gyalogolhatunk állomásról állomásra, hogy kiseperjük magunkból a negatív gondolatokat, visszaállítsuk a fejünkben rossz Sokol rádióként elhangolódott értékrendet, vezekeljünk vagy csupán próbára tegyük a teherbírásunkat. Itt mi mondjuk mindössze 4-5 kilométert tettünk meg gyalog, de nagyító alatti alapos önvizsgálatot tartva is arra kellett jussunk, hogy nekünk ennél több vezekelnivalónk egyszerűen nincs. Vagy ha mégis, azt meg tudjuk magyarázni.

A tengerből kiemelkedő sziklán tornyosuló kolostor építésére még 708-ban adta ki az ukászt Szent Aubert, Avranches püspöke, akinek pedig Szent Mihály arkangyal adott ebbéli utasítást álmában. Mivel a püspök elsőre nem tűnt túl együttműködőnek és szófogadónak, ezért nyomatékul egy lyukat égetett a kalapjára, ami jelentősen megpörgette a tervezés gyorsaságát. Már az építkezés során csodás események egy egész csokra bővítette a helyet körülölelő misztériumot, ám mikor végre sok csúszás és kötbér után 1023-ban befejeződtek a munkálatok és beköltöztek a bencés szerzetesek, akik megtapasztalva a helyiek életét körüllengő temérdek furcsaságot, maguk mesélgették ezeket a vallási közösségekben, ezzel zarándokhellyé téve a szigetet.

A normann jegyeket magán hordozó, gótikus kolostor eléggé vadregényes önéletrajzzal bír. Véres csaták zajlottak a birtoklásáért, ezért eredeti funkcióját a legritkábban tudta betölteni, de az évszázadok során szépen kitanulta az erőd és a börtön szakmát is. A 78 méter magas gránitsziklatömb a normandiai partok közelében, a még francia nyelvvizsga birtokában is nehézkesen kiejtett Couesnon folyó és a La Manche árapálysíkságából magasodik ki díszletszerűen elképesztő, fenséges látványával. Apálykor a középkori település gyalog, száraz lábbal is megközelíthető a minduntalan magyarázó, bőbeszédű juhokkal együtt haladva, dagálykor azonban valódi szigetté válik. 14 méternyi szintkülönbséget okoz a keleti oldalról bedörömbölő, elemi erejű vízfal, mikor a folyó a tengervízzel egyesülve, kéz a kézben, egy vágtató ló sebességével porolja le a fejünkben a Petőfitől tanultakat arról, hogy azért a víz az úr.

A nemzeti büszkeségből és öntudatból egyébként is színjelesre vizsgázó franciák még peckesebben állnak, mikor arról mesélnek, hogy egy semmi kis 150 millió jurós beruházásnak köszönhetjük, hogy a hely ismét árapályszigetként funkcionál. 1879-ben ugyanis valamelyik okos kijárta, hogy a szárazföldtől két kilométerre levő szigettel egy összekötő gátat építsenek, ezért aztán az erre zarándokolók nem láttak mást, csupán az évszázadok során felhalmozódott, megszáradt sártengert, parkoló turistabuszokat, trafikokat, büféket, aminek a gránittömbös tetején egy mesebeli középkori kolostor csücsül. 2006-ban aztán az ambiciózus francia kormány, a helyiek, a zöldek, a turisták, a bencések, a mindenki is összefogva elérte, hogy a medret ismét kiássák, a gátat lepöcköljék a térképről, építsenek egy hidat, az árapály áldásos munkájának pedig ismét szabad folyást engedve hagyják, hogy a látvány 6 óránként mindig más és más arcával kacsintson bele az optikánkba. Az egyedülálló kilátásért érdemes megmászni a kondíciónkat durván próbára tevő kolostor tetejét, ahol tömlöcök mesélnek arról, hogy a francia forradalom idején milyen mókás lehetett politikai fogolynak lenni, minden szegletet bezengő orgonaszó verbuvál a térdre boruló istenfélésre, hatalmas légterű ebédlők mesélnek a hajdanvolt időkről, mikor még nem csupán 44-en lakták a kolostort, és vízvezetékcserék során előkerülő csontvázak pusmognak arról, hogy azért itt nem mindenkinek jött össze az ágyban, párnák közt halni meg célkitűzés. (Btw mit akarok én itt folyton Petőfitől?!?)

Még betértünk Madame Poulard fogadójába, aki alighanem a sziget legnagyobb karriertörténetét tudhatja a magáénak: 1872-ben költözött Mont Saint Michelre az apátság helyreállításáért felelős egyik építész szobalányaként, majd ripsz-ropsz beleszeretett a helyi pék kisebbik fiába, és együtt egy csinos kis szállófogadó üzemeltetésébe kezdtek. A fiatalasszony kézzel felvert, ujjnyi vastag, mennyei ízű, habkönnyű omlettjének hamar híre ment, így már nem csak a zarándokok, de királyok, költők, színészek felkapott helye is lett a hotel. A máig sikerrel titokban tartott receptúra napjainkig komoly vendégcsalogató, amiről az étterem előtti mérföldhosszú sorok árulkodnak. Mi is lepisszegtük a bennünk rejlő örök türelmetlent, hogy a középkort idéző korabeli kosztümöt viselő szakács által elkészítve elfogyaszthassuk alighanem életünk legdrágább omlettjét 50 euróért, aminek legjobb reklámja, ahogy a réztálon dobbanó habverő hangja utcákra elhallatszik ütemes ritmusával visszaverődve a falakról.

Az autónk felé gyalogolva még mindenki vissza-visszatekint a szem számára alig feldolgozhatóan lélegzetelállító látványért, ahogy a kolostor rezzenéstelen nyugalommal áll a mában, arcán a múlt barázdáival. Ebben a hangulatban érdemes továbbautózni találomra lehajtva az utakról csak úgy ösztönből, az orrunk után haladva, hogy tüneményes malmok lapátjai között bújócskázzunk, isteni illatú friss bagette-et együnk mennyei normandiai vajjal és délelőtt kifogott osztrigával nagyjából 3 gomb áráért. Pazar parkoktól, tavacskáktól körülölelt, elbűvölő chateau-kban hajtsuk álomra a fejünket, ahol a leszármazott tulajdonos bácsika is előcsoszog reggelente és naftalinillatú történeteket mesélget egy történelemkönyv hangján. Hogy végiglátogassuk a környék Michelin-csillagos egét étteremről étteremre, hogy elismeréssel adózzunk a helyiek pedantomán rendszeretetéért, ami élére simogat minden fűszálat és takarosan rendezett portákat eredményez amerre csak a szem ellát a legeldugottabb aprócska falvakig bezárólag. Hogy tiszteljük a múltat és élvezzük a jelent megágyazva a jövőnek, hogy tudjunk megállni átadva magunkat az indiánnyaras békének, hiszen még soha senki nem vakult meg attól, hogy a dolgok napos oldalát nézte.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock