Az elmúlt évek vírusokkal, háborúval, érzelmi-és energiaválsággal színesített évei alaposan leporolták a fejünkben a tudást: hogy az élet egy hullámvasút, és a tárgyakat fétisként tisztelő, státuszszimbólum-fanatikus világunk mennyire tünékeny. Krőzusi vagyonok nullázódnak le és biztos vállalkozások kerülnek a szakadék szélére. Amit azonban senki nem tud elvenni tőlünk, azok az élmények. Élménybeszámoló Phuket-szigetéről.
Az én bőröndöm ezt eminensen tudja, és időről-időre rám ugrik a szekrényből így noszogatva, hogy lóduljunk ismét neki a világnak. Ezúttal Phuket felé térítettünk el egy utasszállító madarat, hogy az Andamán-tengerben fürdő thaiföldi szigetet feltérképezzük. Már a repülőgép ablakából leszálláskor kikukucskálva furcsálljuk, hogy az elvileg a sztratoszférából nézve kék bolygónk Phuket felett zöldnek tűnik, olyan árnyalatban csillogtatva a víztükröt, mint amilyennel tavasszal az ágak rügyet bontanak.
Valaki óriási sziklatömböket tüsszentett a tengerbe mindenfelé, amik fittyet hányva a táptalaj hiányának, a 90%-os párából gazdálkodva öltöztetik moha és növényzetzöldbe a csupasz köveket. Lisztfinom, hófehér homokú tengerparti öblök csábították ide a filmezni vágyókat James Bondtól Di Caprióig, aminek felkeresése természetesen minden magára valamit is adó turista listáján rajta díszeleg.
Már a repülőteret elhagyva tülekedő dugóba ütközünk, ahol teljes családok kapaszkodnak egymásba aprócska robogókon, és valószínűleg bukósisakot még sosem láttak közelről. Mosolygósan barátságos tekintetek fénykardoznak velünk mindenütt, a genetikailag belénk kódolt európai pökhendiség pedig sietve elszégyelli magát, ahogy a thai alázatos kedvességgel és segítőkészséggel találkozik.
A mi szállodánk egy teljes kerület-hatalmas, burjánzó növényzetű, gyakorlatilag arborétum közepén fekszik tavirózsáktól alig látszó tavakkal, lassan csörgedező patakokkal, amikbe behelyezett sziklákon zergeként szökkengetve haladhatunk átugrabugrálva. Óriás dézsákban összegyűjtött esővízbe kézműveskednek virágsziromból mintázott díszeket, kivájt belsejű kidőlt fatörzsek szolgálnak elfektetve békanyálban, virágokban dúskáló kertdíszként, mindenütt orchideaágak bólogatnak a halvány kis enyhet adó szellőben, miközben nappali fényben madarak ciceregnek, napnyugtától pedig kabócák húzzák fáradhatatlanul a talpalávalót. Egyszóval minden annyira idilli, hogy óránként a pulzusunkat ellenőrizzük, hogy ez még vajon a valóság, vagy már meghaltunk és valamiféle bürokráciai gubancnak köszönhetően tévedésből a mennyországba kerültünk.
Patong
Ha már-már túlzónak érzi a cserzett, európai lelkünk a sokadik giccsgyanús naplementét, ahogy az óriási napkorong belefullad a tengerbe a horizonton, akkor ideje, hogy elkiránduljunk Patong felé, ahol aztán dübörögve nyüzsög az élet. A sziget régebben a gazdagságát a kereskedelmi hajóforgalomnak, a guminak és az ónnak köszönhette, ma azonban a turizmus a fő bevételi forrása, ezért aztán igyekszik minden szálat megragadni tukmálásból diplomázva summa cum laude. Csirke, fánk, tészta, füstölő, leves, fűszer, palacsinta, pulyka, disznóbőr, sohasem látott gyümölcsök, amikből állandóan sütnek-főznek-turmixolnak. Mindezt a portékát kis gurulós kocsikon szervírozzák, amikből egyik éri a másikat tülekedő tumultusban. A zajok, a kiabálás, a dudálás, az árusítás, a motorok, a jegesek és a soha véget nem érő eladási kényszer: „tuk-tuk mister, thai massage madam” kiabáláserdőn vezet az utunk. Ráadásul kikísérleteztek maguknak egy sajátos nyelvrendszert, amibe már mi is belekóstolhattunk itthon néhány éve, mikor a jellemzően csücsöri szájú, könyvtári darab lányok létrehozták a csí-nyelvet, amitől én speciel 3-4 perc után kaptam agyembóliát, 10 perc után pedig a tök szupcsi ez a napszemcsi, megalolcsi beszélgetéseket hallgatva mindig megállapítottam, hogy a világ nyilvánvalóan megérett a pusztulásra.
Ezzel szemben a helyiek kául beszélnek, ugyanis kedvességből minden szó végére odabiggyesztik énekelve: „thank youkaaaa, good morningkaaaa, welcomekaaaa”. Teszik mindezt a párás hőség dacára nyakig beöltözve, mivel vallásos fanatizmussal rajongják a világos bőrszínt, hiszen a thai ember társadalmi hovatartozását definiálja árulkodóan a bőrszíne. Barnulásra hajlamos rizsföldeken dolgozni meglehetősen lesajnált státusz thai szemmel nézve, ha azonban valaki fehérebb bőrű, akkor feltehetőleg irodában keresi meg a napi betevőt, ami már komoly egzisztencia-gyanús munka. Szállodák medencéjénél és a strandokon őszinte elborzadással szemlélik, ahogy mi önként kiterítjük testünket és sápadt arcunkat a szikrázó napnak.
Thai újév - Songkran
Bár igyekeztünk kereket oldani az itthoni húsvét pacsuli kölnis, szódásszifonos, vizes vödrös locsolkodása elől, de van, amit nem lehet megúszni, hiszen itt viszont belefutottunk a thai újévbe, a songkranba, ami jellemzően a legmelegebb időszakot zárja le április 13-15 között. Ezt visszafogottabb esetben rózsavízben feloldott gipsszel, mint homlokra rajzolt áldással ünneplik, de a többség vízipisztolyt, mit vízipisztolyt, inkább vízipuskát, vállról indítható víziaknavetőt ragad és lő mindenre, ami mozog. A száraz szezon elmúltával ezzel köszöntik a monszun időszakot, mi pedig ezzel búcsúztunk a százas pillangón rosszul úszó telefonunktól. Rest in peace!
A hagyomány onnan ered, hogy jellemzően ilyenkor tartanak a tisztára sepert, takaros otthonokban nagytakarítást, a templomokból pedig kihozzák a Buddha szobrokat és a megtisztulást jelképezve lemossák. Mi is szent életűre vízipartyztuk magunkat, ráadásul ezzel átléptünk a 2566-os esztendőbe, ami szerencsére nem hagyott fájó nyomot az arcunkon, hiszen a pára kikerekítette az összes sejtünket, boldogra simogatott minden ráncot, minden apró kis bőrbetörést, hogy akár évszázadokat is letagadhatnánk a korunkból.
James Bond szikla - Phang Nga-öböl
Természetesen elhajóztunk az ikonikus James Bond sziklához, ami a Phang Nga-öbölben található és Roger Moore keveredett itt némi torzsalkodásba még James Bond korában. Meglátogattuk a tüneményesen érintetlen Phi phi-szigetet és pátosszal az arcunkon sétálgattunk a filter-gyanús Maya-öbölben azzal a boldog tudattal, hogy ugyanazt a homokot érinti a talpunk, amin Leonardo Di Caprio járkált a Partot forgatva.
Azzal a bizonyossággal indultunk haza, hogy ide még okvetlenül visszatérünk, mert szerelem szövődött a sziget és köztünk, nem is az a rövid fellángolás, afféle egynyári flört, inkább tartós viszonynak mondanám, tehát holtbiztosan fordítjuk még erre a vitorlánkat, hiszen mindenütt jó, de a legjobb úton. Na meg aztán az élet vagy egy soha véget nem érő kaland, vagy nem is élet.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
