Tiéd a szívem, a lelkem, bármelyik szervem
Anne Heche színésznő, a Psycho, a Hat nap, hét éjszaka és még temérdek izgalmas és szórakoztató film sztárja még augusztusban szenvedett autóbalesetet némi alkohol és egyéb tudatmódosító ez meg az hatása alatt. Dacára a gyors és hatékony segítségnek, már az első vizsgálatok is visszafordíthatatlan agyi károsodásról árulkodtak, néhány nap mesterséges kóma után pedig kimondták rá a roppant rosszul csengő verdiktet, nevezetesen, hogy agyhalott.
Ezt követően már csak addig tartották lélegeztetőgépen, míg megállapították, hogy mely szervei ajánlhatóak fel, hiszen a donáció a színésznő kívánsága volt, amiről előre nyilatkozott az amerikai jogszabályoknak megfelelően. Az erről szóló törvénykezés országonként változó, nálunk például az úgynevezett feltételezett beleegyezés elve érvényesül, azaz ha valaki még életében nem tiltakozott az ellen, hogy szerveit átültessék, azzal azt feltételezik, hogy beleegyezne a transzplantációba. A család véleményét a törvényi szabályozás szerint bár nem kötelező ilyenkor figyelembe venni – kivéve a kiskorúak esetében, akiknél csak szülői engedéllyel lehetséges a szervkivétel –, a gyakorlatban azonban az orvosok minden alkalommal a hozzátartozók beleegyezését kérik.
Természetesen mind szeretnénk szigorúan elvi síkon foglalkozni a kérdéssel, és sem annak a romba döntött, atomjaira hullott életű hozzátartozónak a bőrébe sem szívesen bújnánk, akivel épp ekkor közölték a rideg fényű kórházi folyosón a legkegyetlenebb mondatokat valamely szerettével kapcsolatosan, sem azzal nem vállalnánk kedvünk szerint sorsközösséget, aki pedig egy kórházi szobában arra vár, hogy ha bár valaki halálának árán is, de további esélyhez jusson a túléléshez, időt nyerjen a tudomány fejlődéséhez, ami talán végérvényesen megoldást hoz a betegségére, addig pedig megadassék neki némi idő, amit a családjával tölthet. Sőt, speciel én még az orvos sem szeretnék lenni, aki ezeket a testi, lelki, szervi tusákat végignézi, ámbár valószínűleg ennek a megúszásához van a legnagyobb esélyem idevágó egyetemi és gyakorlati végzettség híján.
Mindennapjaink során enélkül is gyakorta van olyan érzésünk, hogy az életünk egy olyan film, aminek a forgatókönyvírásába sajnos nem vontak be minket és a szereposztása sem túl szimpatikus vagy szerencsés, de ebben a fentebb felvázolt helyzetben -bármilyen morbidan is hangzik- még talán leginkább a felajánlott szervek egyike szeretnék lenni, egyrészt azért, hogy a halálom ne legyen hiábavaló, másrészt a talán kissé eltúlzottan pátoszosan hangzó, de tisztán nettó jó cselekedet miatt, harmadrészt pedig azért, hiszen így valakiben mégis tovább élhetünk kicselezve a Sorsot, ami az életünk regényéből egy vonással kurta kis novellát csinált.
A téma kapcsán a véleményünket temérdek dolog befolyásolhatja vallástól a tájékozatlanságig vagy akár a kórháztól és vértől való viszolygásig, de a kristálytisztánlátáshoz elegendő, ha van az ismeretségi körünkben bárki, aki messiásként vár egy telefonhívásra egy, a vércsoportjával és paramétereivel megegyező szervről, ami számára az életet jelentheti. Érdekes módon képesek vagyunk négyévente ölre menni családi vagy baráti körben pártpolitikai kérdésekben, simán lemeccseljük újra és újra a fradi-újpest vitát, vasárnaponként kardot rántunk a Hamilton kontra Verstappen kérdésben, emlékszünk a húgunk első pasijára, kompromisszumra tudunk jutni a hanuka-hálaadás-karácsony tengelyen mozogva, de valahogy a társasági fecsej tárgyát a szerveinkről való vélekedés ritkán képezi, pedig ezzel jelentős terhet vennénk le hozzátartozóink válláról, ha nyíltan deklarálnánk az erről való véleményünket, ráadásul tájékozottabbak lennénk a témában.
Amennyiben nem kadáver, azaz gépek által lélegeztetett, mesterségesen életben tartott, hanem cselekvőképes, élő donorból történne az átültetés, az még tovább árnyalja a kalandot. A beavatkozásra ugyanis csupán akkor kerülhet sor, ha a donor a recipiens bizonyíthatóan egyeneságbeli közeli rokona, hogy ezzel is elejét vegyék az anyagi visszaéléseknek, elvégre ugyan melyikünk nem gondolkodott el az egyik veséje eladásán, ahányszor csak az iPhone kihozott egy-egy újabb méregdrága modellt. Ilyen típusú átültetésre olyan páros szervek alkalmasak, amelyek egy része eltávolítható úgy, hogy a szerv jelentős funkciócsökkenés nélkül képes továbbra is működni, és a donor nem szenved maradandó egészségkárosodást. Ilyen például a tüdő, a máj (rokonaimnak mondom, hogy az enyémmel nem mennek már sokra több évtizedes, állhatatos munkámnak köszönhetően), a hasnyálmirigy vagy a vese. Ilyen alkalmakkor sebesen ki tud derülni, hogy ki milyen testvér valójában: ki hezitál hosszasan és ki az, aki már nyomja is az orvos kezébe a szikét odakínálva a szükséges szerveit.
Reméljük egyikünk sem kerül kényszerűségből idejekorán közelebb a kérdéshez, mint szeretnénk, de alkalmasint morfondírozzunk el a dolgon és osszuk meg hozzátartozóinkkal, hogy mire is jutottunk. Az én töprengésemre a Geszti művek feleselt rá a rádióból, így innentől én eldöntöttnek is tekintem a kérdést: jószívűen adományozok kamrát, pitvart, amilyen portékára csak szükség van.
Mosolyog a doki,
szép nap ez a mai,
lazítanak egyet a szívizmai!
Figyeli hogy húznak el
a motorosok a tájba,
lesznek új donorok éjféltájba!
Füstbe megy velem a terve
a szervvel - a szerver ellene sztrájkol!
Hallod-e, balsors? Ülj le, egyes!
A magyarok Istene ma engem like-ol!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
