Szívhang vagy nem szívhang: az itt a kérdés
László Nicole, az IN-magazin társszerzője a nemrégiben megváltozott abortusztörvényre reagált, amely arra kötelezi a terhességmegszakításra készülő nőket, hogy a beavatkozás előtt hallgassák meg a magzat szívhangját. Írónk saját tapasztalatait elmesélve fejti ki véleményét a törvényről olvasóinknak.
Régi faktum, hogy a nők két dologért képesek a sarkából is kiforgatni a világot: hogy legyen gyerekük és hogy ne legyen. Mármint nem okvetlenül soha ne legyen, hanem akkor, éppen per pillanat, de egyébként a soha válasz is abszolút ér, hiszen mindenki maga tudja leginkább eldönteni, hogy a személyiségébe és az életvitelébe mikor és mennyi gyerek passzintható be komfortosan.
A túl- és az alulvállalás egyaránt okozhat buktatókat. Ismerek olyanokat, akik az öt gyerek körüli feladatokat is játszi könnyedséggel, könnyű kis mosollyal az ajkukon zongorázzák le, másoknak az egy gyerek is óriási neurongyilkos hajcihővel jár. Speciel én háromnál húztam meg a határt. Ám akad olyan háromgyerekes is a környezetemben, (nem én! (persze, hogy de!!)), akivel az Élet című tragikomédia tréfás kedvű forgatókönyvírója még a negyvenen túl is ki akart babrálni, és dacára az eminens hormonális fogamzásgátlásnak, bekínálta a negyedik gyerek lehetőségét.
Gyors perlekedést tartva az elméletileg már csak félárbócon teljesítő hormonokkal és felmérve, hogy az otthonuk nem egy gólya-leszállópálya, arra jutottak, hogy ezt a lehetőséget, ha nehéz szívvel is, de szkippelik. Annak ellenére, hogy a bakfiskort régen elintegették, szófogadóan teljesítették a 3 gyerek-4 kerék projektet, éltek a kicselezhetetlennek vélt fogamzásgátlással, mégis lehetett menni megalázóba a rezignált hangú, fásult tekintetű védőnő elé, aki orrunk elé tolja a csekket, mint lényeget, majd, mint egy béna békéltető tárgyalásnál még várni kell egy szabályban rögzített időintervallumot.
Talán leszögezhető, hogy a nők jellemzően nem jókedvükben választják ezt a programot egy fodrász és egy masszázs között félúton, éppen ezért leginkább csak túl szeretnének rajta esni a lehető leghamarabb.
Már az eddigi időhúzás is egészen felesleges volt, a szívhangos külön kanyar pedig végképp nettó gyökérségnek tűnik.
A Ratkó-korszak unokája vagyok. Nagymamám a megmondhatója, hogy milyen parádésan virágzott a szuterénes félsufnikban végzett angyalcsinálás az 50-es években is, csak a körülmények és a biztonság sínylette meg az attrakciót. Úgy tűnt, hogy egy időre felismerték azt a szerintem nem túl bonyolult tényt, hogy egy nőnek abszolút magánügye eldönteni, hogy mikor, kinek és hány gyereket szeretne szülni, leginkább azért, mert az inci-finci kis zigóta helyrajzilag a mi testünkben van. De most, mintha vennénk egy éles kanyart vissza a vaskalapos és avítt múlt irányába dogmatikus szabályok között, egyenesen a boszorkányüldözés felé. Mondjuk, ha esetleg boszorkányégetés is lesz, akkor nekem lenne ötletem a célszemélyt illetőleg...
Hasznos lenne egyébként, hogy ha már mindenáron újítgatni szeretnénk, akkor a megelőzésre és a következő generáció porzós és bibés okításán túlmutató felvilágosítására irányítanánk a figyelmet, hiszen a terhességmegszakítások száma bár csökken hazánkban, de aránya a 20 év körülieknél a legmagasabb.
Ez az a téma, amit lehetetlen egy langyos, x-re játszó véleménycserével lezárni, mert mindenki vehemenciájának megfelelően mondja a magáét, az igazát bizonygatva. Én hiszek a Család szentségében, még akkor is, ha hetente legalább kétszer idegzsábát kapok tőlük, de rajongva imádom a zajos-zsivajos kálváriát folytatólagosan magam körül. Imádom, hogy sokgyerekes családban nőttem fel és ezt a példát vittem tovább anyaként. Ennél csak azt imádom jobban, hogy ez a saját döntésünk volt, mert ha valaki erőszakot alkalmazva, hatalmi szóval, érzelmi terrorral szeretne minket nőket erre rávenni, az egy olyan ember személyiségét vázolja fel, ami egy igen jó érv az abortusz szükségességére most, hogy a Taigetosz már kiment a divatból.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
