Társszerzőnk, László Nicole kézen fogta barátnőit, hogy elröppenjen egy csajos kiruccanásra Genfbe. Nekünk pedig beszámolt élményeikről.
Megboldogult ifjúságom gimnáziumi tanulmányai során a humoráért és sajátságos előadási retorikájáért rajongott Mák Szilvia tanárnő egyszer azt mondta, hogy figyeljük csak meg: a nagy nemzetek jellemzően úgy viselkednek, mint a gengszterek, a kicsik pedig úgy, mint a cafkák. Svájc a szabályt erősítő kivételek közé tartozik, hiszen pöttöm méretéhez képest egészen komoly tényezőként van jelen Európában évszázadok óta. Már a sötét középkorban gazdag kereskedővárosok tarkították, ráadásul durva sápot szedve kihasználták azt is, hogy a fontosabb kereskedelmi útvonalak átgyalogolnak a területén. Máig megőrzött, rigorózusan konzervatív hangulatába jól illeszkedett a kálvinizmus, aminek a központja lett. Történelmük során végig jobbára sikerrel igyekezték kimozogni a fegyveres összetűzésekben való tevőleges részvételt, ahogy a világháborúk során is függetlenek tudtak maradni még hasznot is húzva a dolgon, hiszen jellemzően az összes érdekelt fél svájci bankfiókban tartotta a spórolt pénzét. Svájcról a mai napig a bank jut az emberek eszébe. Esetleg a csoki. Vagy a sapka. Vagy a bicska. De persze elsősorban a bank, ami a gazdasági és pénzügyi stabilitásnak, na meg a titoktartó képességüknek hála töretlenül virágzik. Egy 2017-ben végzett kutatás szerint Svájc a világ legstabilabb gazdasága és az ország nevéhez fűződik a világ legalacsonyabb inflációs rátája: a 117 éves átlag 2,2 százalék, amit most inkább nem szeretnék kommentálni.
Mivel a Dalai láma szerint minden évben kerekedjünk fel és forduljunk arccal egy olyan desztináció felé, amerre még nem jártunk, ezért szófogadó kislányként kézen fogtam két barátnőmet, egy oroszt és egy grúz-izraelit, hogy felkeressünk egy negyediket, aki Genfben tengeti mindennapjait. Svájc igen-igen sokáig elfelejtett emancipálódni és a nők csak afféle univerzális háztartási tartozékként voltak jelen az otthonokban. Hogy mást ne említsek, a svájci nők az utolsók között kaptak szavazati jogot Európában 1971-ben, az alkotmányban pedig csak 1981. június 14-én rögzítették a nők egyenjogúságát, egyszóval nem volt az a durva kapkodás. Genf vagy leginkább Genève egy üdítő színfolt a szabálykövetésre szinte alkalmatlan magyar mentalitás számára, hiszen a 44%-ban külföldiek által benépesített kozmopolita település jóval kevésbé kocka, mint a legtöbb helyi város. Vagy mondjuk városka, hiszen Genf a maga 180 ezer lelket számláló lakosságával a második legnagyobb az országban, tehát a villogó óra-és ékszercégérekben bővelkedő jócskán sznob helységet inkább afféle luxusfaluként aposztrofálnám a földről is ehető tisztasággal, maradéktalan közbiztonsággal, karót nyelt udvariassággal, jókedvvel, bőséggel.
A három különböző hegylánctól körbeölelt város a Genfi-tó partján fekszik, ami alig kisebb, mint a Balaton, egyszóval jókora. Naná, hogy mindenki úgy igyekszik munka-és lakhelyet vadászni, hogy legalább az egyik ablak sarkából rá tudjon pillantani a feng shui szerint is megnyugtató látványú tóra, ahol meglepően nagy vízi élet folyik vitorlás hadsereggel, sétálgatókkal, hajós különítménnyel, az emblematikus, magasra törő vízsugárral, a Jet d'Eau-val. Erzsébet királyné is a tavat ment volna közelebbről megnézni, mikor egy olasz anarchista szíven szúrta, mi azonban vállaltuk a kockázatot, és jókorákat sétáltunk a partján piknikezőket és koncertező zenekarokat kerülgetve, a 6500 növény alkotta, tüchtigen pontos virágórához igazítva a miénket. Az általános jómódról árulkodó kocsipark, éttermek és minden fontos brandet felvonultató utcakép simogatja szemünket, ha lődörgünk a belvárosban, miután megnéztük az ENSZ főépületét,Rousseau szülőházát. Baromi vacak kondícióról tanúbizonyságot téve, lihegve, másnaposan megmásztuk a Szent Péter katedrális harangtornyát és kellően elszontyolodtunk a ma is bántóan aktuális 12 méter magas törött lábú széken az Avenue de la Paix-n, azaz a Béke sugárútján, ami a háborúk során megsérült embereknek állít emléket az aknák használatát tiltó egyezmény betartására hívva fel a figyelmet.
Genf olyan, mint egy patinás sakktábla: csodálatosan elegáns intarziákkal, ódon bukéval, amin azonban a bábu-lakosok mindenféle korból és stílusból faragottak, letisztultak, színesek vagy cicomásak, de szépen megférnek egymás mellett. Akárcsak mi. Ahogy kicsit távolabbról szemléltem magunkat filmes nagy totálban, szokatlanul szeretetteljes, ha nem ismerném magam, azt mondanám, hogy már-már gyengéd csillanással a tekintetemben. Hiszen az ember lánya már-már hozzászokott az évek során, hogy az emberek jobbára úgy keresik a másikban a hibát, mintha jutalom járna érte, ezért különös felüdülés egy ilyen pozitív, csupa szív-csupa lélek, mindenben és mindenkiben a jót kereső csapat: a grúz-izraeli csodanő, a csupa tűz orosz, a merő empátia fél-svájci, akkor a fejemben lakó, fáradhatatlan és roppant kritikus narrátorom szüneteltette kissé a folytonos kellemetlenkedést, csak hogy a Geszti-művek opuszát idézze félhangosan:
Sorolom a tutikat, és azzal nyitok,
A számaim arabok, a betűim latinok,
Legyen a verda germán, a vodka ruszki,
Lengyel a barát, ki bajból húz ki!
A futbol español legyen és olasz a pasta, De jamaikai legyen a rasta! Aztaaaa...
Lehet amcsi a Mac-em és angol a Beckham, Ez egyre megy nekem, De legyen a manga japán, a tanga lenn a bokán, Az ágy meg francia a dőzsölés okán!
A rum kubai legyen, a whiskey meg igazi skót, De te ne itasd le nagyon a Télapót!
Bebizonyítani kár, hogy van-e igazán
Made in China felirat a nyakán?
Csehül az jár csak, akit megzavar
A valóság nevezetű svédcsavar,
No para elvan az ember, ha akar.
No para, nincs baja, ha a csaja magyar!
Ebben maradtunk, na meg abban, hogy még okvetlenül visszatérünk. Elvégre mindenütt jó, de a legjobb úton, különösen, ha a pazar Genf az úti cél jóféle barátocskákkal.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
