Korábban társszerzőnk, László Nicole már megírta, milyen isteni fogásokkal kápráztatta el barátnőit a szokásos kis vacsora-csatájuk alkalmával. Ezúttal azonban őt kápráztatták el egy zsidó Shabbat vacsorával.
Kitört az önfeledt, gondtalan, lassú folyóként szélesen hömpölygő nyár, mikor is az ember elégedetten látja, hogy telis, de tele a táncrendje, és itt egy munkahétből kicsippentett, hétvégéhez hozzácsapott városnézős kereket-oldás, ott egy családi vakáció, amott egy kis barátokkal lelépős, alibiből pecázásnak keresztelt sörözés, emitt pedig egy-két jóféle fesztivál. (Egyébként azon már gondolkodtunk, hogy vajon a fesztivál és a szeszt igyál szavak merő véletlenségből rímelnek-e? Csak mert szerintem aligha…) Egyszóval folyamatosan szökésben vagyunk azzal a folytatólagosan elkövetett aggódással sodorva tömeges öngyilkosságba az értékes neuronjainkat, hogy #jajcsaknehogylemaradjunkvalamiről. Egymást érik a zenés, táncos összejövetelek, márpedig azt már igen-igen régóta tudjuk, hogy egy jóféle mulatkának az az elsődleges és legfontosabb alappillére, hogy ne mi legyünk a házigazdák, hiszen utoljára 1990-ben hittük el Szinetár Dórának, hogy #deszépbuliutánatakarítás. Ezért is fogadtam kitörő lelkesedéssel a meghívást, mikor egy grúz-izraeli menüsorral volt randevúm egy, sőt inkább A Barátnőmnél a szokásos heten, mint a gonoszok barátnős kompániámmal.
A betoppanásunkkor elénk táruló látvány ecseteléséhez szegényes az egyébként krőzus-gazdag magyar nyelv, de legalábbis gyerekkorunk terülj-terülj-asztalkám meséje ugrik be. A roskadásig terített asztal hétköznapokon stabil lábai az összecsuklás gondolatával játszanak, és látszik, hogy magukban egy ombudsmanhoz forduló levelet fogalmaznak jogorvoslatért könyörögve a súlyos kizsákmányoltságért. A dúsgazdag repertoár ellenére vendéglátónk hamvas üdeséggel, a fáradtság legapróbb jele nélkül siet elénk megcsillantva tökéletes sminkbe csomagolt hófehér mosolyát. Momentán épp nem is szeretem annyira.
Ráadásul nem is egy szimpla kis íz-katarzis vár ránk, hanem egyenesen egy zsidó Shabbat vacsora vendégei vagyunk, bepillantást nyerve az ezekre a napokra rendszeresített szokásrendbe. Az én vallásosságom roppant egyszerű: higgyünk valamiben, ami egyfajta morális iránytűt, erkölcsi világítótornyot jelenthet az élet zűrzavarában. Ezért aztán kíváncsian fordulok minden vallás sajátosságai felé, és gójként is szívesen lapozgatok a zsidó hagyományok széles tárában. Mert egy dolgot bizonyosan leszögezhetünk: ha apánk egy kipában hajol újszülött korunkban a bölcsőnk fölé, akkor bizony egy egész szabály-erdővel találkozhatunk életünk során. Ünnepek, szokások, kőbe vésett sorrendiségek, parancsolatok mentén fog haladni az életünk.
A Shabbat vacsora ezek közül egy abszolút kedvencem, mert a péntek este náluk jobban összetereli a családot, mint egy lottó főnyeremény, és afféle gigantikus mágnesként húz haza mindenkit. Egy Shabbat vacsorát lehetetlen szkippelni, nincs program a barátokkal, tanulás, buli vagy kamaszos nincs kedvem-hangulat, a pénteki összecsődülés egy gránit szilárd pontja a hétnek. Ilyenkor a szűkebb-tágabb család felvonul, így aztán mindenki hétről hétre aktualizált képet kap a nagyszülők életének alakulásáról, a tánti gyomorbajáról és a kuzin kiskutyájának fotóiról. Viszont így teljességgel kizárt, hogy úgy járjanak, miként én teszem minden nyáron egy-egy családi esküvőn, hogy az asztaltársaságtól alig merem megkérdezni, hogy a vőlegény vagy a menyasszony pereputtyát gazdagítják-e, mert rettegek, hogy kiderül, hogy a saját másod unokatestvérem ül velem szemben, akivel a fél gyerekkoromat együtt töltöttem, épp csak azóta nem láttam, pedig szomszédos kerületekben lakunk. Hát kérem ilyen náluk nincs. A Család egy sárgulásosan irigylésre méltó szoros kötelék, egy védőháló, egy kéz a kézben vagy vállvetve haladás, ami lássuk be, abszolút menőség. Nincsenek egyéni súlyok és feladatok. Ha bárkinek gondja akad, akkor az közös problémának minősül, és mindenki hagy csapot und papot (jóóó, akkor rabbit) és lohol megoldást találni. Nem ismerek tőlük összetartóbbat.
A Shabbat vacsora eredete Isten hat napos munkarendjéből fakad, hiszen a hetedik napon megpihent, és mivel az embert a maga képére teremtette, ezért nekünk is meg kell, méghozzá a zsidó vallás szerint szombaton, ami a péntek esti naplementével kezdődik. Innentől egy álló napig tilos a munkavégzés, az elektromos készülékek használata és bármely olyan tevékenység, ami produktívnak számít. Ezért kell megfőzni óriási bőséggel, egy egész napra előre. A vacsora imával, majd a házasszony általi gyertyagyújtással kezdődik. Aki már férjnél van, annak legalább két gyertyát kell gyújtania, de a szokásrend szerint még efelett annyit gyújtanak, ahány gyerekük van, majd elmondják az áldást. Először két kezükkel három kört tesznek a gyertya fölött, mintegy a fényt magukhoz vonzva, majd eltakart szemmel áldást és köszönetet mondanak, és csak ezt követően kezdődhet a vacsora.
A vacsora:
Már-már dobjuk az úrinő attitűdöt, olyan mohósággal csapunk az előételek tömegébe. Csörgünk, csattogunk, csacsogunk, kész zajos tohuvabohu az egész kompánia. Háziasszonyunk hiába egy summa cum laude főzőisten, egy sokat próbált rutinkirálynő, de még így is idegesen merev szájszéllel figyeli a reakcióinkat, és csak akkor tündököl rajta ismét homloktól sarokig mosoly, mikor felnőttfilmeket megszégyenítő hangok hallatszanak az asztalunktól illetlen gyakorisággal. Egyszerűen minden mennyei, de sorolom a személyes kedvenceimet:
A majonézes karfiol jól illeszkedik a nyaranta kötelező alibi-diétába. Mintegy 5 percig lobogó vízben vesz könnyű kis fürdőt apróbb rózsákra kaszabolva, majd meghempereg zsemlemorzsában és tojásban, végül forró olajban sütkérezik. Az atrocitásokért cserében fincsi szósz a jutalma, ami majonéz, só, bors, jócskán mennyiségű fokhagyma és kapor közbenjárásával készül. Aki a közvetlen közelében ült, annak egy perc nyugta sem volt, mert állandóan egy újabb kuncsorgó tányért kellett tele szedjen belőle.
A hússal készült ételek természetesen mind körültekintően kóserek. Szigorú szabályok szerint ölik le és dolgozzák fel az állatokat a ma gazdaságilag igen-igen divatos kivéreztetés módszerével. Komoly rumli ez, mialatt figyelembe kell venni, hogy az adott állat pikkelyes, páncélos, milyen a körme, az emésztése, és ha minden szigorú kritériumnak eminensen megfelel, akkor sem szabad olyan tányérra kerüljön, ami látott már tejterméket, ezért aztán minden zsidó háztartásban külön étkészlet van húsételekhez és tejtermékekhez.
A garantáltan kóser csirkesaláta apró kockákra vágva főtt sós vízben, majd mellé ugrott még felaprózott kígyó-és savanyú uborka is, és ők is a só, bors, kapor és majonéz kvartettjével gazdagodtak.
Igazi színkavalkádban pompázott a ducira töltött zöldségtál. A darált marhahús sava-borsát a vörös- és fokhagyma, pirospaprika, só, fekete bors, petrezselyem és koriander adta, mely massza aztán frigyre lépett egy negyed pohárnyi főtt rizzsel, így együtt pedig dundira töltötték a piros és zöld kaliforniai paprika, a paradicsom, a padlizsán és a cukkini pocakját. Meg persze a miénket.
A gombás, tejszínes rakott krumpli engem lavinaszerűen sodort le a lábamról, és már az első falat után szerelmet vallottam neki, a harmadik után pedig legszívesebben össze is költöztem volna vele. A világ összes botoxa sem lett volna elég hozzá, hogy arcizmom se ránduljon, és így a többiek ne vegyék észre, hogy a földkerekség kétségtelenül legfinomabb portékájával terelt közeli viszonyba a sors. Persze gyorsan lebuktam, hogy bár blazírt hangon, mintegy mellesleg közöltem, hogy ez a fogás kivételesen nem annyira finom - csak hogy több maradjon nekem -, de már harmadszorra szedtem. Hiába, csak szemfüles nőkkel ne kezdjen az ember!
Az este nehézbombázója kétségkívül a jókora báránycomb volt, ami tekintélyt parancsoló méretű, impozáns és über finom volt! Színre lépése előtt még megmártózott a só, bors, piros paprika, fokhagyma és szójaszósz élvezetében, majd jó 2 órát napozott a sütőben, míg olyan puha nem lett, hogy szinte magától omlott le a csontról.
Mikor aztán a báltermek díszterítékeit is rútul kenterbeverő asztalunkon átvette az uralmat a teljes gyümölcsarzenál, a vaníliás és csokis piskóta-halom és főleg a szivar formába feltekert, dióval töltött mindent vivős sütemény, aminek az íze és emléke még a másnap reggeli kávénál is fel-felzokogott a számban, akkor végképp úgy éreztük, hogy elvisz minket a kalóriarendőrség. Annak tudatában, hogy holnap kihúzzuk a gyufát a szobamérlegtől össze-vissza pusziltuk a háziasszonyok gyöngye barátnőnket, szebbnél szebb csemetéit, kutyáját és füttyentettünk a liftnek, ami még érkezésünkkor zokszó nélkül felfuvarozott bennünket, de most fontolgatta, hogy túlsúlyért kiált. Ahogy végiglegeltettem tekintetem a csitrisen kacarászó, bábeli zűrzavaros barátocskáimon: az ajtócsukódás után is integető grúz-izraeli csodanőn, a magyaron, az oroszon, a fél-svájcin, akkor a fejemben lakó, fáradhatatlan és roppant kritikus narrátorom szüneteltette kissé a kalóriaszámlálást és ebbéli perlekedést, csak hogy a Geszti-művek opuszát idézze félhangosan:
Sorolom a tutikat, és azzal nyitok,
A számaim arabok, a betűim latinok,
Legyen a verda germán, a vodka ruszki,
Lengyel a barát, ki bajból húz ki!
A futbol español legyen és olasz a pasta,
De jamaikai legyen a rasta! Aztaaaa...
Lehet amcsi a Mac-em és angol a Beckham,
Ez egyre megy nekem,
De legyen a manga japán, a tanga lenn a bokán,
Az ágy meg francia a dőzsölés okán!
A rum kubai legyen, a whiskey meg igazi skót,
De te ne itasd le nagyon a Télapót!
Bebizonyítani kár, hogy van-e igazán
Made in China felirat a nyakán?
A kinyíló liftajtó az etikettel köszönőviszonyt sem ápoló, hangosan éneklő, törvénytelen hangon vihorászó hölgykoszorút tüsszentett ki magából, ám ekkor a váratlanul előkerülő portás felteszi a pontot az i-re és elviszi a bulit, ahogy rávágja a refrént:
Csehül az jár csak, akit megzavar
A valóság nevezetű svédcsavar,
No para elvan az ember, ha akar.
No para, nincs baja, ha a csaja magyar!
Ezzel nem tudunk vitatkozni, csak összekacsintunk szeretetteljes, simogató tekintettel és hazavágtatunk a naplementében.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép:
