Amikor Az ördög Pradát visel 2006-ban a mozikba került, a divatszakma eleinte nem borult térdre előtte. Egy mára legendássá vált cikkben a The New York Times hasábjain a kosztümöket szinte pellengérre állították.

– mondta akkor például Anne Slowey, míg Hal Rubenstein szerint a film „túlzásba vitt halmozás”, ami messze áll a valódi szerkesztők visszafogott stílusától.

A film jelmeztervezője, Patricia Field azonban tökéletes választ adott a kritikákra:

„Ha dokumentumfilmet akarnak, nézzék a History Channelt.”

Valóban, a film sosem a realizmusról szólt. Inkább egy csillogó, eltúlzott divatfantázia volt – ahol Miranda Priestly prémeket dobál az asztalra, mint királyi rendeleteket, és ahol a Chanel-lookok „csak úgy” eltűnnek a divatraktárból.

Közel 20 évvel később viszont egészen más kérdés válik izgalmassá: mely trendek térhetnének vissza újra?

Andy (Anne Hathaway) Chanel-nyakláncai és charmokkal teli darabjai igazi statement-ek voltak. Az egyik ikonikus darab például egy párizsi motívumokkal díszített nyaklánc – mintha előre jelezné a történet kulcspontját. A „csendes luxus” korszakában, ahol az ékszerek szinte láthatatlanok, kifejezetten frissítő lenne visszahozni a túlzó, már-már giccses darabokat.

Emily Charlton (Emily Blunt) belépője legendás – és ebben nagy szerepe van annak a Rick Owens bolerónak, ami szinte páncélként lebeg a vállán. Ez a darab a 2000-es évek egyik legértelmetlenebb, mégis legszórakoztatóbb trendjét képviseli: olyan ruhadarabokét, amelyeknek nincs praktikus funkciójuk, csak karaktert adnak.

Andy egy jelenetben egy karkötőt visel, nem a csuklóján, hanem félúton a könyöke felé. Ez az apró, mégis furcsa részlet egyszerre vicces és meglepően praktikus: nem csörög a billentyűzeten, mégis feltűnő. Egy kis aszimmetrikus őrültség, ami hiányzik a mai steril stílusból.

A híres „égszínkék-monológ” alatt Miranda egy arany díszítésű Bill Blass zakót visel, és szinte ellopja a jelenetet. Ez nemcsak egy ruhadarab visszatéréséért kiált, hanem egy egész divatszellemiségért: luxus, ami nem komor, hanem játékos és szellemes.

Andy egyik első átalakulás utáni jelenetében nemcsak a Chanel csizma a fontos, hanem a furcsa, kötött Fendi táska is. Nem klasszikusan szép, nem elegáns a hagyományos értelemben, de pontosan ezért izgalmas. Egy olyan korszakban, amikor mindenki ugyanazt a minimalista bőrtáskát hordja, jól jönne egy darab, ami megszakítja a beszélgetést.

A 2000-es években sokszor ironikusan viselték, Andy azonban teljes komolysággal hordta a Chanel verziót. Ez a fajta őszinte stílus ma szinte radikálisnak hat. Ráadásul van benne egy finom irónia: egy „újságárus sapka” egy magazinvilágba belépő lány fején.

Miranda vörös, Izzy Camilleri rókabundája nem a melegítésről szól, hanem a belépőről. Nem azért viseljük, mert kell, hanem mert megtehetjük. Persze ma már inkább vintage vagy műszőrme formájában térhet vissza, de a gondolat ugyanaz: divat, mint performansz.

(Vogue)