Nem csak az emberek ásítanak, de nem mind ugyanabból az okból tesszük
Azért tapasztalható az ásítás olyan sok fajnál már régóta, mert úgy tűnik, hogy ez egy szükséges túlélési mechanizmus.
Az a széles körben elterjedt elképzelés, miszerint az ásítás növeli az agy oxigénellátását, nem nyert megerősítést. Egy másik magyarázat szerint az ásítás segít fenntartani a figyelmet – ebben sincs egyetértés.
Biztosabb magyarázatnak tűnik azonban az ásítás és a cirkadián ritmus, azaz a szervezet biológiai órája közötti kapcsolat.
Az ásítás többsége nyugalmi állapotban történik, általában az ébredés és az elalvás fázisai köré koncentrálódik, pontosabban akkor fordul elő, amikor a szervezet kevésbé éber, például amikor az étkezés megemésztésén dolgozik.
Bár az ásítás okait még nem sikerült igazolni, „ragályos” természete jelentős felfedezéseket eredményez a különböző tudományágakban, mind a biológia, mind a szociálpszichológia területén.
Az ásítás fontos szerepet játszhat a társas interakciókban, ahogy azt a struccoknál megfigyelték, amelyek a csoportos viselkedés szinkronizálására használják. Az emberekhez hasonlóan ők is gyakran ásítanak, amikor ébrenlétről pihenésre váltanak, vagy fordítva.
Az ásítás ilyenkor az aktivitás vagy az éberség változását jelző jelzésként szolgálhat, biztosítva, hogy a csoport minden tagja egyszerre legyen éber vagy pihenjen, növelve a kollektív biztonságot és fenntartva a csoport ritmusát.
Úgy tűnik azonban, hogy az ásítás terjedése elsősorban emberi tulajdonság, néhány kivételtől eltekintve, mint például a csimpánzok vagy az oroszlánmajmok.
Ez a sajátosság megerősíti azt az elképzelést, hogy az emberi ásítás a tisztán fiziológiai funkcióin túlmenően a nonverbális kommunikáció egyik eszköze. A fő hipotézis szerint az ásítás segíti a csoport viselkedésének szinkronizálását, amely funkció hasonló a struccoknál megfigyelthez.
Empátia és ásítás
Valóban, ha látunk vagy hallunk valakit ásítani, az stimulálja az utánzásban és az empátiában részt vevő agyi régiókat, különösen a tükörneuronoknak köszönhetően. Ezek az idegsejtek a cselekvések megfigyelése során aktiválódnak, például amikor egy gyermek követi a szülője mozdulatait a cipő bekötésénél. A kifejezetten a ragályos ásításban részt vevő bizonyos agyterületek azonban az empátiához és a társas interakcióhoz kapcsolódó neuronhálózatok részei.
Úgy tűnik, hogy az empátia kulcsszerepet játszik a ragályos ásításra való hajlamban – a szociális rendellenességekben, például autizmusban vagy skizofréniában szenvedő egyének kevésbé fogékonyak arra, hogy mások ásítását átvegyék.
A kutatások emellett azt is kimutatták, hogy az olyan külső tényezők, mint a légzés és a testhőmérséklet csökkenthetik, illetve növelhetik a fertőző ásítást. Ez a megfigyelés megerősíti azt az elképzelést, hogy a fertőzés észlelése eltúlzott lehet, részben azért, mert a vizsgálatok gyakran egyének csoportos megfigyelését foglalják magukban.
Ez a dinamika befolyásolhatja az ásítás megfigyelt gyakoriságát, ami arra utal, hogy nem feltétlenül az ásítás látványa, hanem inkább a csoporton belüli jelenlét és interakciók váltják ki a reakciót.
Nyitókép: Shutterstock
